Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1910

10 sem zavarták régi, megszokott, nagyszabású kulturális tevékenységének végzésében, nem zavarták abban, hogy a romokat eltakarítani, a sebeket begyógyítani, mezőin új tavaszt, új virúlatot fakasztani igyekezzék . . . E törekvésünket, nem dicsekvéssel, hanem Isten iránt való hálaadással mondjuk, áldás koronázta; sebeink kezdenek behegedni, főiskolánk a nagy közönség s az illetékes fórumok szemében — amelyek végre belátják, hogy a nagy lárma mennyire félrevezette őket, hogy a sok hűhó semmiért hangzott fel — lassankint visszanyeri régi hitelét, régi tekintélyét, régi prestige-ét. Főiskolánk 1910—11. évi élete, munkássága e jegyben folyt ie. Az előbbi évek izgalmai, keserűségei után visszatértünk a csöndes, nyugodt, békés fejlődés, haladás útjára. Úgy éltünk és munkálkodtunk, mint egy szorgalmas, istenfélő, takarékos család, amelynek minden tagja végzi a maga gondviseléskijelölte hivatását, munkakörét, s amelytől e miatt Isten sem vonja meg a maga áldását; amely egészben szépen halad elő, gyarapszik, bár itt-ott a megpróbáltatások (betegség, csapások) sem maradnak el tőle. Ilynemű megpróbáltatásokban nekünk is volt részünk, de ezeket Istenbe vetett szilárd hittel fogadtuk, s hőségünket, bizalmunkat Isten megjutalmazta; ha ma egy fát kertünkből kiszárasztott, holnap más, erőteljesebb, biztatóbb fát támasztott helyén. Voltak veszteségeink, értek fájdalmas csapások bennünket ebben az esztendőben is, de ezek a természet rendes menetéből önként következtek és épen azért nem hagytak vígasztal hatatlan fájdalmat, betölthetetlen űrt, gyógyíthatatlan sebet magok után. Az ősz, a levelek hullása, az élő, munkás természet halálos álomba sülyedése mindnyájunk szívében fájdalmas érzéseket kelt, de a tavasz a maga új életével, új virúlatával ismét földeríti lelkünket. A mi szenvedett fájdalmaink, csapásaink bármily súlyosak, de azért mind ilyen természetűek voltak, az Űr csakhamar gondoskodott azok begyógvításáról, a fagyasztó őszre s télre felhozta a rügyfakasztó tavaszt. Veszteségeink közt első helyen kell említenem azt a nagy csapást, mely főiskolánkat két kormányzójának, világi és egyházi főgondnokának: br. Vay Béla vil. főgondnoknak