Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1906

70 A szöveget mindakettő betű szerint veszi s tiszta analyzissel dolgozza fel. E miatt a tárgyfeltalálásuk, a kidolgozásuk is szükkörű. A nagy általánosságánál fogva szinte befoghatatlan szöveget egyik sem tudja igazán hatalma alá hajtani s a szertelennek mutatkozó, szertelenül hangzó tételt helyhez, alkalomhoz való kötés, vagy vonatkoztatás, szóval synthezis által kézzelfoghatóvá, elfogadhatóvá, sőt feltétlenné tenni. A kezdők szokásos egyoldalúsága, bátortalansága, egy húron való játszása ez. Az I. számúnak tárgya: „Az igazságos és kegyelmes Isten" ; a II-iké: „Az igazságot osztó és irgalmasságot gyakorló Isten". Egy tőről sarjadzott vékony ikerhajtás, mely felét sem fejezi ki a szöveg gondolattartalmának. Az elsőnek bevezetése az emberi igazságtalanságnak és irgalmatlanságnak az isteni igazsággal és kegyelemmel való szembeállítása, mely a kissé homályos tárgykitűzés után a következő felosztással végződik: „nézzük meg közelebbről: I. Isten igazságát, mely soha nem ingadozik s II. kegyelmességét, mely soha meg nem szűnik." A másodiké a vallásból, mint általános emberi tulajdonból indúlva az ó- és újszövetségi istenfogalom egybevetése után vezet a tárgykitüzés nélküli felosztásra, mondván: „Isten a keresztyénség szerint az emberiség édes atyja s mint ilyen I. igazságot cselekszik, II. irgalmasságot gyakorol". Látható ebből, hogy az I. sz. versenytárs helyesebb nyomokon indul. Az I. számúban a tárgyalás mindkét rész elején pathetikus, sőt látomásszerü, foglalkozván az igazság és kegyelem fogalmi, sőt képzeleti rajzolásával. Majd az életből, a történelemből vett példákkal igyekszik bizonyítani, hogy az igazság és a kegyelem csak Istennél található fel hiánytalan teljességben. A II. számúban a tárgyalás valamivel mélyebben érinti a szöveg tartalmát, mint az elsőben s ha világosan ki nem fejezi is, de legalább érezteti, hogy a szövegben a vallás egyik legfontosabb, legkényesebb kérdéséről, t. i. arról van szó, hogy ki tudunk-e teljesen békülni az élet nagy visszásságaival abban a hitben, hogy az Isten mindig, mindenben igazságos és kegyelmes. Ezt azonban — ismételjük — inkább csak sejteti s a tárgyalást is mindkét részben felette rövidre fogja. Végül mindakettőt záradék fejezi be. Kidolgozás tekintetében az I. sz. teltebb és szónokiasabb; a II. sz. ösztövérebb s nem szónoklás, hanem tanítás. Látható ezekből, hogy még mindakettő iskolai kísérlet, de nem egészen sikertelen kisérlet. S minthogy célunk nem az, hogy