Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1904

Q0 tér át e tárgyra: „Az idvességes éleire vezető és halált szerző bánat," amelyről azt igyekszik kimutatni, hogy 1. Az Isten szerint való bánat az, mely soha meg nem bánólag (!) idvességes életre vezet; míg ellenben 2. E világi bánat az, mely halált szerez." Ez mind szövegszerű ős jó is, de hiba, hogy a szöveg velős magyarságát elrontotta. Az I. R. tárgyalása ismét a világi és istenes bánat párhuzamával indul s miután az utóbbit már elvileg is felébe helyezte amannak, példákkal is bizonyítja. Példái a magányos, vallásos özvegy, a megtért és templomos bűnös elkoptatott alakok már, de új, szokatlanúl új, sőt bántó is az áttért alakja, ki vallásának megváltoztatásáért bántalmakat szenved; azonban úgy ezzel, mint az előbbeniekkel Isten igéjében találtatja fel vigasztalásukat és üdvösségüket, A II. Részt azzal a kérdéssel kezdi hogy hogyan áll elő a világi bánat s feleletül terjedelmes rajzát adja az anyagiság, földhözragadottság alacsony szenvedélyeinek. Ezt követik a bizonyító példák: a kivándorló család, a kincseitől megfosztott uzsorás, a feslett életű ifjú, a testi rútságán bánkódó hajadon (!), mint a világi bánat szomorú áldozatai. A részeket mindkét helyen intelem s végűi a beszédet összegező ós buzdító záradék fejezi be. A beszéd tehát formailag eléggé szerencsés tervelés eredménye s mellé szónoki, szép, u. 11 fiatalos, virágos nyelvezettel van kidolgozva is. Mintha csak a Gyöngyössy Sámuel színes kertjében termett volna. Erdeme még a kenetteljes, bibliás hang és a bőven és találóan alkalmazott bibliai idézetek. Kár, hogy a szövegnek inkább a felszínével, mintsem a mélyével foglalkozik; hogy inkább szónok, mintsem írásmagyarázó s bogy fiatalos heve és ízlése jobban keresi, kedveli még a csillogót, a hangzatosat, mint az értékest és hasznosat. Ifjú hajtás: erős hajtás, reménységre jogo sító. Elösmerósre és némi jutalomra egyiránt érdemes. A .V. sz. jeligéje: „A bánat egy nagy óceán. Petőfi." í'zintén a bánattal kezdi; egyszerű, igaz és mégis megható szavakkal rajzolja meg azt a szomorú valóságot, hogy a bánat annyira általános, annyira megszokott dolog az életben, hogy azt mindenki ösmeri; de éppen ezéit találhatja természetesnek mindenki, ha a szónok az életnek ezzel a kikerülhetetlen, fájdalmas tényezőjével kíván foglalkozni. S minthogy Pál apostol kétféle bánatot különböztet meg s azoknak kétféle eredményt tulajdonit: ő, a szónok is kérdi hát: 1., „Melyik az Isten sze-