Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1904

Ilyen és ezekhez hasonló gondolatok nemesítették meg az én szívbeli örömömet, mikor egy évvel ezelőtt vallástanári állásomat elfoglaltam. De élénken éreztem és érzem az első perctől kezdve annak a nagy felelősségnek a súlyát, mely e tanszékkel elválaszthatatlanul össze van kötve. A vallástanári tanszék ugyanis szerintem, egy református főgimnázium tanszékei között egyike a legfontosabb tanszékeknek, a legnagyobb horderejű tantárgygyal, a legnemesebb munkakörrel. Az különösen ma, amikor a vallásos élet nagyfokú hanyatlást és gyöngülést mutat; amikor mind élénkebben tör elő az óhajtás, hogy „a vallásosnevelésre, a vallásos kedély képzésére legalább is kell olyan gondot fordítani, mint a tudományos előhaladásra." És ez az óhajtás egészen jogos, mert „a gyermek és ifjú lelkének igaz, vallásos irányban való kiművelése van olyan fontos, sőt szerintem sokkal fontosabb feladat, mint akármelyik klassikus nyelvben vagy a természettudományokban való előhaladása" s mert az ember boldogságának igazi kulcsa vallásos meggyőződésében, vallásos hitében, vallásos világnézetében van. Mit ér rám nézve egyik vagy másik klassikus nyelv, mit a drótnál kűl telegrafálás, mit az X vagy az N sugár; mit ér a villámos, a rádium vagy a repülőgép, ha nincs oly vallásos meggyőződésem, oly vallásos világnézletem, amely alkalmas legyen arra, hogy az élet minden viszonyai között megnyugtasson s hogy lelkűletemet boldogsággal töltse el! Korántsem akarom én ezen kijelentésem által a tudományos előhaladás értékét és becsét kicsinyelni, sőt ellenkezőleg, erősen hangsúlyozni kívánom, hogy igenis : a tudományos képzés szükséges föltétele az erkölcsi előhaladásnak; de abban, azt hiszem, mindenki igazat ad nekem, hogy a tudományos képzést, magában véve, nem lehet úgy tekinteni, mint a mai vallásos és erkölcsi hanyatlás gyógyszerét, mert a tudományos képzés a szívnek és lelkiismeretnek nevelése nélkül, erkölcsileg hatástalan. Ezt a felfogást képviseli Pál apostol is, mikor ezt mondja: „ha minden titkot ós minden bölcseséget ludnék is . . ., de ha szeretet nincs bennem, semmi vagyok" (I. kor. 13.2.); vagy amint a költő zengi: A tudományod fölérhet az égig És bölcs lehetsz, el a bölcsek kövéig. Lehetsz okosabb, bátor mindeneknél: Nem tudsz te semmit, hogyha nem szerettél! (Szaboleska.)