Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1903

133. félreértésével csupán a protestáns írók ide tartozó munkáit tárgyalja, a katholikus szerzőknek teljes elmellőzésével. Ennélfogva jutalom és koszorú még akkor sem várakozhatnék reá, ha máskülönben bármilyen kiváló munka volna is esetleg. Azonban más hibái és hiányai is vannak. Egy pár fordított polemikus munkát nem érdemesít bővebb és részletesebb vizsgálódásra, pedig mikor azokat fordítóik magyar nyelven kiadták, ezzel a ténynyel a magok szellemének megfelelő, azt visszatükröző irodalmi terméknek ismerték el őket s hatás nélkül bizonyosan egyik sem maradt a magyar elmékre. Megérdemeltek volna tehát a címök megemlítésén kívül valamivel behatóbb ismertetést is. Úgyszintén Helmeczy Istvánnak »Igazság paizsa« című műve sincs kielégítő mértékben ismertetve. Ez a maga idejében rendkívül elterjedt s ma is számos könyvtárban található munka nem arra a három oldalnyi ismertetésre méltó egy ilyen tárgyú tanúlmány keretében, amely három oldalból is harmadrésznél több helyet foglal el, ami idézet Bod Pétertől. Úgyanynyira, hogy a végeredményben mindössze két mű az, aminek átíanúlmányozásáról e pályamunka tanúbizonyságot tesz. Ilyen hézagos, rövidletes munkálkodással nem szabad a magyar protestantizmus és a magyar irodalom múltjához még csak közeledni sem. Lelkes odaadás, kitartó szorgalom, alapos tanúlmány kell ahhoz, hogy valaki ezen a téren, de a tudománynak bármely más terén is sikeresen munkálkodhassék. Sajnos azonban, hogy szerző még ezzel a felületességével sem elégszik meg, hanem maga által is csekélynek elismert nyelvtörténeti ismeretével egyik tárgyalás alá vett munkára nézve olyan kombinációkra ragadtatja el magát, amelyeket egy kevés egyháztörténeti tájékozottsággal elkerülhetett volna. A 16. század végéről, vagy a 17. század elejéről valónak tekint ugyanis olyan munkát, mely a pietistákat és quietistákat is cáfolgatja, nem is számítva azt, hogy az illető könyv egy helyen egy 1679-ben megjelent énekeskönyvről tesz említést, mert hiszen szerző ezt is bizonyára épen olyan utólagos közbeszúrásnak tekinté, ha ugyan észrevette, mint egy másik, későbbi korra mutató adatot. Történelmet nem lehet ám aként írni, hogy a bizonyítás elől azzal térjünk ki, hogy az »igen nehéz és hosszú kutatást igényelne«, sem aként, hogy elismerve egyfelől véleményünknek alap nélkül szűkölködő voltát, másfelől azzal iparkodjunk azt valószínűvé tenni, hogy »szeretjük ezt, vagy azt a munkát egy költött