Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1897

8 egyházi és a tudományos életet; ezeknek kellett hát felszabadúlniok, hogy erejüket a maguk javára szabadon és függetlenül értékesíthessék. A szabadúlás e ténye a reformációban következett be, új eredményeket hozva létre többek között az egyénre, az egyházra és a tudományra nézve. Az egyház ismét a hivők gyülekezetévé lett, mely hivatásának azt tartja, hogy a keresztyén vallásos-erkölcsi közösséget a személyes keresztyénség alapján, de együttes munkával építse fel. A gyülekezet felett álló papi hivatal, összes előjogaival együtt megsemmisül; a pap az evangyéliom szolgája lesz, ki magasabb tudása mellett se bír többet az üdvből, mint mások és másoknak ki se sáfárolhatja azt; tanít, szolgál hitével és tudományával, szeretetével és erkölcsiségével, szóval egész életével; igazgat, fegyelmez a gyülekezet véneivel; épül vagy tesped, áll vagy esik a gyülekezettel. A szabadsághoz jutott hivő önkéntes buzgalommal fordúl a gyülekezeti célok előbbviteléhez; a tudomány pedig szívesen áll szolgálatába mindezeknek. Munkakörré lesz az egyház önmagára, tagjaira és a tudományra nézve, nem papi, de igaz evangyéliomi alapon. És íme, a kor egyik íúdósa, Hyperius már is megsejti ezt és ha a gyülekezet életének tudományos elméletével még fel nem lép is, de „De formandis concionibus sacrís" c. nagybecsű homiiétikai művében kimondja, hogy a theológia két ágához, az exegesishez és a dogmatikához még egy harmadikat tart felveendőnek, mely a theológusnak a „gubematio vagy administratio ecclesiae"-ben és az egyházi gyakorlatban nyújtson tájékozást. Ez, habár nem gyakorlati theológia is még, mivel hogy nincs annak keresztelve; de kétségen kívül az egyházi élet tárgyalására szánt tudományos ág, tehát a theológia rendszerének felajánlott új ág. Még határozottabb lépést tesz ebben az irányban Voetius, „Selectae disputationes" c. művével, melynek 3. és 4-ik kötetei a „theológia practica"-1 már rendszerbe foglalják, eképpen: 1. Morál és Kazuisztika; 2. Aszketika, mint útmutatás a bűnbánatra, kegyességre és imádkozásra; 3. Egyházpolitika, melynek részei: a) a Liturgika; b) az Egyházi alkotmány; c) az Egyházi fegyelmezés és d) a Homiletika. Voetius érdeme az, hogy ő ad nevet a gyakorlati theológiának; aztán az, hogy a hajléktalan morált és aszketikát ő fogadja be a theológiai rendszer új szülöttjének, a theológia practicának a bölcsőjébe; legnagyobb érdeme azonban az, hogy az egyháznak gyakorlati munkakörét ő öleli fel legterjedtebben, bár részint még hiányosan, részint halmozottan, mely utóbbi tény annak a sokáig divatozó nézetnek nyújtott alapot, hogy a gyakorlati theo-