Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1887

156 előjogoknak, a kiváltságoknak megőrzésében, az azokhoz való makacs ragaszkodásban; a mely szűkkeblűség, midőn egyrészről kizárta a hon gyermekeinek millióit a testvériség, szabadság, egyenlőség és jog áldásaiból: épen ezen kizárólagossága által azt mutatta meg, hogy •Magyarország nem nemzeti, hanem közjogi egység, s a nemzetiség nagyobb ideájának még csak árnyékával sem bír» (Grünwald B.). De a tétlenség eme napjaiban nem is emelkedhetett fel ily magaslatra, mert épen azon kedvezőnek látszó körülmény, hogy a megmentett uralkodónő, részint országanyai szívének hálájából, részint uralkodó házának hagyományos politikájából, oly intézkedéseket tett, melyek látszólag felvirágoztatására szolgáltak a hazának, felette balvégzetű volt; mert mindazon intézkedések a magyar nemzetiség fájának épen gyökerét támadták meg. Ugyanis a jótékonyság színében feltűnő királynő iránt határtalan loyalitással viseltető nemeseink, talán észre sem véve a titkos célzatokat, örömmel fogadták a csókra kinyújtott kezet, s az ő édesgetéseire hazát feledten rohantak a császárvárosba, hol a legléhább mulatságtól kezdve a legmagasabb szellemi élvezetekig mindent fel lehete találni s ott élvezték úgy ezeket, mint a magas királyi kegy minden mézes maszlagját. így történt aztán, hogy az udvar részéről való dédelgetéshez addig nem szokott nemeseink ott ragadtak a mézes lépen, s alkalmazkodva a régi közmondáshoz: «Si fueris Bomae, romano vivito more»: elhagyták nemzeti öltözetöket, elfeledték nyelvöket, kivetkőztek nemzeti jellemükből, s ezekkel együtt erkölcsi erejöket is elvesztegették. Történelmünk e szomorú korszakának valóságos Tacitusa, Grünwald Béla, «A régi Magyarország 1711—1825-ig» c. művében Bembrandti fényben festett komor képét nyújtja a nemzet ezen elaljasodásának; s mintha egész nagyszerű művének tónusát Bevezetésében akarná jelezni, a honfiúi fájdalom kétségbeesett szózatán kesereg el Gyulai Pállal, megszólaltatván öt ekképen: «A Berzsenyi rettentő ódája utolsó betűig illik e korra. A szerencsétlenségek legnagyobbika súlvosodott reánk : szellemünk haldoklott önérzetünket vesztettük el. méltóságunkról feledkeztünk meg, elaljasodtunk. E kimerült és tehetetlen korban a kedély elvesztette minden emelkedettségét, a lélek minden tetterejét, a jellem minden rugalmasságát, a hazafiság kötelességének nemcsak érzetét, hanem fogalmát is. A közélet egy nagy temetővé vált, hol mindennap egy-egy jogot, egy-egy reményt, egy-egy jövendőt zártunk sírba. A nemzeti erő, a közszellem, az alkotó eszmék mind megbénúlva, mind kiveszve. S miután a felbomlás az alkotmány és társadalom körében egész