Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1886

iö életének főcélja, midőn a mi pataki egyházunk legkiválóbb férfiai. elöljárói, Kőrössy kántor elhunytával. 1870-ben felkérték arra. hogy a kántori teendőket vállalja el: az egyház iránti szeretetből s az öt megkereső férfiak iránt való őszinte tiszteletből magára vállalta bokros teendői mellett, a kántori állás terheit is, s lelkének egész erejéből igyekezett tanári állása mellett annak is megfelelni. S a pataki egyház vezérlő férfiai mindig tisztelettel emlékezhetnek meg azon pályatársunkról, a ki az ügy iránt való szeretetből ezen nehéz állás betöltésére vállalkozott; hiszen a mi egyházunkat a legkellemetlenebb zavarokból, azon kényszerhelyzetből menté meg készséges ajánlkozása által, melyen az egyház súlyos anyagi bajai között egyáltalában nem volt képes évek hosszú során át máig sem segí • teni. S vájjon milőn jutalma nemes áldozatkészségének? Ne kérdezzétek ; a keserűség kiapadhatlan forrása volt rá nézve a meghozott áldozat, mert küzdenie kellett a félreértetéssel, s látnia azt, hogy a mit ezen a téren megvalósítani óhajtott, az egy szép álom vala. mely ébredéskor el szokott oszlani. S életének keserves pillanatai mindinkább szaporodának. Családját minduntalan csapások látogaták. Egymásután temeté el szép reményekre jogosító gyermekeit, s a folyton öregbedő anyagi gondok, a ház körében előfordúló súlyos betegeskedések s halálesetek a derűit kedvű embert lassankint megtörék. Minden koporsóval életének egy kedves reményét hantolá be, s az a nemes szív, moly szeretettel fordúlt embertársaihoz; az a kebel, mely minden felebarátját örömmel fogadá: lassankint a komor bánatnak, a keserűségnek, egy csalódott és feldúlt életnek sötét lakává lőn, s midőn a főtiszt, egyházkerület kegye a mi barátunkat nyugalomba helyezé, egy, a sors által megtört embert adott át azon társadalmi körnek, melynek Ivánka évekkel ezelőtt minden tekintetben hatalmas bajnoka volt. 1884. év nyarán lépett a mi elhunyt jelesünk megérdemlett, szerény nyugdíjának élvezetébe. Mi, a kik ismertük öt, jól tudtuk, hogy feltétlenül szükséges neki a pihenés. A tanári kar a legmelegebb részvéttel, a legnagyobb elismeréssel búcsúzott el tőle, érdemeit jegyzőkönyveiben örökítve meg. És, íme. a sors furcsa szeszélye mégegyszer, utoljára, munkára hívta őt; még egy évre ismét át kellett vennie tanári teendőit. S midőn a tanári kar ez iránt őt megkereste, szíves készséggel engedett a felhívásnak, bár egészsége már nemcsak megvolt rendűive, de valóban alá is volt ásva. Ott lappangott a halálos kór a vas-ember idegeiben, lassankint oltogatta életerejét, míg végre egy szeretett, széplelkű leányának lassú