Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1886

21 elsorvadása s halála után kitört, s kórágyra veté az erősét, hogy meggyöngítse, hogy lassankint elpusztítsa. Láttam gyakran, midőn a betegség súlya alatt görnyedezett, hallgattam panaszait, a beteg ember fájdalmas sóhajait. Mindig és mindig csak forrón szeretett, korán elköltözött leányát emlegeté. Ez volt az ö gondolkodásának középpontja éjjel-nappal. Minden csalódást, a mi életében éré, elfeledett; minden bántalmat, a mit vett, megbocsátott; de az a seb, melyet szívén a halál angyala ütött, be nem hegedt többé soha. S a gyilkoló betegség haladt előre. Napról-napra pusztítva azt a szép férfiút, kinek délceg megjelenése a daliás időkre emlékeztetett. S midőn a halállal hónapokon át tartó keserves tusáját vívná, ismét megérkezik a boldogtalan hajlékba a Hiób-posta. ismét megtörik egy kedves reménye, legidősb, derék fia rövid napok alatt a halál martalékává lessz. s özvegyet s árvákat hagy maga után. Ott voltam azon nehéz órákban, midőn a súlyosan beteg apa fia halálán kesergett, láttam az aggódó feleség könyeit, hallottam a szerető anya szívszaggató zokogását, s a beteg, nehéz beteg apa mintegy megnyugodva a mindenható akaratán, mindig unokáit, menyét emlegeté; elhatározta, hogy gondoskodni fog rólok, elhozatja őket hajlékába, s idővel, ha fellábad, meglesz azon öröme, hogy új életet lát maga körűi sarjadzani. A tél elmúlt, a tavasz újra beköszöntött, de az ő életének percei már meg voltak számlálva. A ki a természetet oly nagyon szerette, a ki a fákat, virágokat oly szeretetteljes gonddal ápolá, még egyszer, utoljára láthatta kórágyából a természet megújulását. Még egyszer, búcsúzóul meglátta a kedves virágokat, s olykor, ha a kínzó betegség által okozott fájdalmak szüneteltek, reménye támadt a gyógyulásra. Hiú remény, alaptalan ábránd, szétfoszlott ködfátyolkép volt ez mind. Amint a természet gazdag ölének kincseit kitárá az emberiség előtt; amint az aratás ideje elérkezett

: megszűnt a mi barátunk haláltusája is, s 188(5. julius 17-én, önfeláldozó hű nejének karjai között kilehelte nemes lelkét. Nem dobogott többé az az emberszerető szív, megszűnt létezni az igaz ember, a Mindenhatónak jobbjára liajtá fáradt fejét, hogy aludja azt az álmot, mely csak azok előtt rettenetes, kik nem szeretik a természetet s nem hisznek egy magasabb világrend létezésében; de nem félelmes azok előtt, kik az élet kemény harcát megharcolva, jutalomnak tekinthetik azon örök álmot, melyből van, igen van, feltámadás.