Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1886

15 szólt volna, s megjegyzései a szakkörökben gyakran találtak kellő méltánylatra. Itt-ott azonban félre is értették működését, azt mondták, hogy nagyon ragaszkodván templomi énekeink őseredeti hangrendszeréhez, azoknak modern alakba öltöztetését makacsul ellenezte. Ez a vád azonban nem áll, mert ő több zsoltárt és dicséretet átalakított, ha úgy tetszik : modernizált; csakhogy kellő óvatossággal járt el ebben a tekintetben, bizonyos conservativismussal, mely éppen az egyházi ének terén nemcsak nem kárhoztatható, sőtinkább, véleményünk szerint, feltétlenül szükséges. Azon vád is teljesen tarthatatlan, mintha ő azon álláspontját, melyszerint a templomi énekek őseredeti hangrendszeréhez való makacs ragaszkodását csak akkor hagyta volna el, mikor az egyházkerületek az énekügy előbbvitelét hathatósan felfogván, az énekügyi bizottságok megalakíttattak. Ezen vádak bizonyos felszínes ítéleteken alapszanak, a melyek nem veszik tekintetbe azt, hogy a dallamok rohamos megváltoztatása magának, az egyházi kultusznak okozhatnak bajt, s hogy e téren a józan conservativismus azon egyetlen út, melyet a reformátornak követnie kell. irataiból, bírálataiból, énektáraiból határozottan kimutatható az, hogy linóm ízlése írtózott az úgynevezett szentiványi-nótáktól s nem volt egy zenekritikusunk sem, ki e tekintetben szigorúbban elítélte volna a vontatott ízléstelenséget, ki annyira követelte volna a zenei rythmust, a dallam és szöveg öszhangzatát, teljes egységét. Ezért követelte a zsoltárok revisiőját, ezért óhajtotta azt, amint azt nekem többször mondta, hogy a szebb kath. egyházi népénekek dallamára megfelelő szöveg alkottassék; oda, azon ősforráshoz is akart folyamodni, melyből a legnagyobb mesterek merítettek a magyar népdalhoz, s annak rythmusát és technikáját kívánta behozatni azon zsoltáros könyvbe, a melyből, szerinte, igen sok a kivetni való, de a melyben itt-ott a legértékesebb kincsekkel is találkozunk. Ezért volt szigorú a szöveget író egyházi költőkkel szemben, kik szerinte nem mindenkor találták el azon alaphangot, mely az egyházi éneket igazán egyháziassá, a lelket emelővé, a vallásos érzületet istápolóvá teszi. Általában ki merem mondani azt, hogy az énekügy érdekében írott dolgozatai, értekezései, bírálatai Ivánka Sámuelnek megérdemlik azt, hogy összegyűjtve egy-két kötetben újra napvilágot lássanak, s azt hiszem: nem tévedek, ha ezen kedves kötelességet azon iskola s azon egyházkerület elsőbbségi jogának tekintem, melynek ő egy negyedszázadon át buzgó szolgája volt. Erdélyi műveit nem volt módunkban nekünk újból s kiegészítve sajtó alá rendeznünk, legyünk azon, hogy Ivánka