Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1885

4 „A megboldogult főúr. kihez mindannyiunkat a tisztelet és szeretet gyöngéd láncai fűztek, egyike volt azon legjobbjainknak, kiknek emlékét híven megőrizni, hazafi, és protestáns kettős kötelesség. Mert ifj. báró Vay Miklós, a magyar főúr, a valódi magyar hazafiságnak oly mintaképe vala, akire a mi nemzetünk mindenkor büszke lehet s mindenkor büszke is lesz. O, ki ha a politikai élet küzdterére lépett volna is, a legszebb babérokat arathatja vala; kit születése, magas műveltsége a haza s nemzet ügyének szolgálatában kétségkívül a legkiválóbb polcra emelt vala kortársainak osztatlan bizalma s tisztelete. s kinek nevét Klio érclapjain őrizte volna meg az utókornak, ha a politikai élet zajos küzdelmeiben vett volna részt a haza ügyeinek emelésében, nem kérve osztályrészt a nagyvilági dicsőség olykor fájdalmas emlékű tündökléséből, követve fenkölt lelke vágyait, keblének nemes hevét, lemondva önként azon vezérszerepről, mely reá várakozandott, eljegyzé magának a halhatatlan Múzsát, s kora ifjúságától kezdve komolyan munkált azon téren, mely nevét halhatatlanitá s a nagyérdemű családra újabb fényt árasztott. Igen, a most már Istenben boldogult, mindnyájunk által megsiratott ifj. br. Vay Miklós, kit bizonyára már születésekor csókolt homlokon a művészet Múzsája, a mi magyar hazánkat, mint annak igazán hü fia, azáltal vélte kiválólag szolgálhatni, ha egy oly térre szánja magasröptű lelke munkásságát, mely akkoriban, midőn ő a vésőt kezébe vevé, még igen töretlen, rögös ösvényü vala. S akinek az élet csak örömöket igért, a munkát választá osztályrészéül, hogy megalkothassa a szellemében élő eszméket nekünk, a magyar hazának, azon szoborműveiben, melyek örökre hirdetni fogják alkotójuk nemes, tisztult, hazafias és humánus ízlését, irányzatát. Ámde míg önmaga fáradott a Múzsa szolgálatában, jó szíve hajlamait követve nem feledkezett meg arról sem, hogy oly tehetséges, szegény ifjakat is elősegítsen a képzőművészeti pályán, kik talán az ő önzetlen támogatása nélkül a lét harcában ki nem küzdhették volna a borostyánt. Az ő gyámolító keze mindenkor kész volt a segélyre ott is, ahol nem látszott az nyíltan, működött csöndben, zajtalanúl, mint a gondviselés. S a lét napjait folytonos fárasztó munkában töltötte, figyelmét azokra is forditá, kik tehetségükre támaszkodva, küzdve az élet nyomasztó gondjaival, áldoztak keblök istenének. S a magyar főúr, a csendben