Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1901
87 veszély fenyegette, a hanyatlás korának nemzeti, nyelvi és irodalmi állapotát vázolja (9—26. lap). A 3-ik részben a „Kazinczyt közvetlenül megelőző nyelvmívelők“ címén az ujjászületési kornak egész irodalomi történetét adja (26—50. lap). A 4-ik részben a Kazinczy Ferencz írói jellemét akarná kidomborítani (51—68. lap). Az 5-ik részben a Kazinczy Ferencz nyelvújítási elvével és a nyelvújítási harccal ismertet meg bennünket (69—119. lap). Végre a 6-ik részben a „Kazinczy nyelvújítási munkásságának méltatása“ címén egy füst alatt emlékezik meg a nyelvújítás szükségességéről és jogosultságáról, sőt még a nemzeti életre való hatásáról is (117—137. lap), mintha ezek csak mellékes dolgok volnának. Ezen utóbbi vázlatból egyszerre szembeszökik, hogy szerző oly nagy keretet választott művének, melyben egészen elvész a kérdés lényege. Oly részletekre fekteti a fősúlyt, melyek a tárgyhoz távolról sem tartoznak. Ilyen művének négy első része egész a 68 lapig, mely a nyelvújítás történetének a keretébe szervesen egyáltalában be nem illeszthető és azért az egész kára nélkül elmaradhatott volna. Annál behatóbban kellett volna foglalkoznia a szükségesség és jogosultság kérdésével ; ámde e két kérdéssel csak úgy futtában végez, alig szentel rá 2—3 lapot és itt is cégéres tudatlanságát árúlja el, midőn naiv együgyűséggel így nyilatkozik : „Jogosult volt a nyelvújítás, mert a reactio korszakában nyilvánvaló volt a bécsi kormány azon régi törekvése, hogy Magyarországot az osztrák tartományok közé akarja beolvasztani“ (122. lap). Egy más helyen: „Az osztrák kormány önző célja adta kezébe Kazinczy Ferencnek a nyelvújítás jogosúltságának fegyverét* (123 lap). Sokkal bővebben és kifogástalanúl adja a nyelvújítás történetét az V-ik részben, de ez a rész nem az ő, hanem a Szath- mári József munkája, kinek a rimaszombati 1893/4-iki Értesítőben 23, 8 r. lapnyi értekezését szóról-szóra lemásolta, mely vakmerő és szemérmetlen irodalmi lopást méltó felháborodással hozzuk nyilvánosságra. Megrovásban kell részeltetnünk szerzőnek azt az eljárását is, melyet a források használatánál ámitási, félrevezetési szándékból követ. Bámulatba ejt a halomszámra összeírt forrásművek elszámlálásával, de azoknak legnagyobb részét ő sohase látta, nemhogy olvasta volna. Hogy mily hibásak feljegyzései, mutatja az, hogy ő még 1883-ban is „Sárospataki Füzetekről“ beszél. Aztán az idézeteknél nem a forrásmunkát említi, melyet használt vagy lemásolt, hanem a forrásműben előfordúló jegyzetet, hogy a mások buvárla- tainak eredményét a magáé gyanánt árúlhassa. Volna még egyéb mondani valónk is erről a fércműről, de nem telik valami vagy kedvünk ebben a megszégyenítő bírálatban. A Ill-ik számú mű, melynek szerzője ezt a jeligét választotta : „És mégis mozog a föld,“ kevés fáradsággal, még kevesebb gonddal és minden
