Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1894

37

Hegyi Mihály, Hegyi János, Huznik Lajos, Kanócz András, Károlyi István, Kajdacsi István, K. Kovács János, M. Kovács János, Király Mihály, Kis Ferencz, Kun Miklós, Makkai Ádám, Máriássy Pál, Mecsey Mihály, Mészáros József, Nagy József, Nemes Lajos, Orbán István, Ormós László, Orosz Pál, Paksi István, Pap György, Pataki János, Pethő István, Rátkai József, Rugócz János, Saári Gábor, Szabó Sámuel, Szakács Pál, Szathmári Király Pál, Szemere Bertalan, Szeremley Gábor, Tolnai József, Janka József, Váradi József, Warga János.

E társulat eszméje Szemere Bertalantól, a későbbi minisztertől eredt, ki azzal I. éves joghallgató kora óta (1828) folyvást foglalkozott. Ezt bizonyítja az a kezeim közt levő levele, melyet Fáy Ferencz, iskolai világi algondnokhoz, 1831 deczember 15-én intézett, kit meg akart nyerni az ügynek, még mielőtt az ifjúság nevében írott folyamodás az egyházkerület asztalára került volna. Azt írja ebben a nagyratermett ifjú: „Még 1828-ban (szeptemberben, elsőévű publicus koromban) villámlék fel lelkemben ezen édes s nem alanti czélú gondolat s három hosszú éveken ápolám lelkemben.“ Egy más helyen az önérzet hangján, a czél boldogító tudatában így szól: „Engem az egyesület (mint czél) három évig boldogíta lelkemben, jövendőimben édesen csillogott felém, mintha mennyei boldogságnak ezer magvait rejtené magában ; emelt, ha rajta függék s jutalmát adá annak, hogy ennyi időkig ápolám. Most, midőn, mint felvirágzottnak léteit kérek, bút vagy örömet lesz rám hozandó. Oh, nem azért kérem léteiét, hogy nekem örömet adjon, benne én csak a közügyét nézem, lelkesb, ifjú társaimét." Majd megemlíti az ifjúság szokás- és erkölcsbeli változását, jóra- valóságát, mintha az elöljáróságot meg akarná kérlelni, mondván : „Mennyit halada körünkben nehány évek alatt a köntösbeli csín, melyet bár néha szertelen is, ily korban kárhoztatni egészen nem lehet; mily szorgalommal, feszülettel kezdék tanulni a külföld nyelveit; mint kezűének figyelni, kivált 2—3 év óta, a honi lite- raturára, a magyar nyelv sajátságaira, s ez mar azon fok, honnan a lélek öngondolkodásra emelkedik fel lángjain." Végre a társulat hatását elgondolva, a remény karjain ringatja magát: „A társulat ébresztő szikra lenne az ifjak lelkében, felébredne mély szenderé bői a szunyadó tűz, haladni akarnának, miként korunk halad ; egyszóval ezen itt szokatlan jelenet nagy és hatalmas hatású fogna lenni es sok ifjakkal láttatná, mily irányzatot kell venni elméjök' nek az élet hosszú pályáján stb.“