Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1894

21

szokatlan lendületű verselésben a magyar nyelvnek eddig rejtve lappangó erejét és fejlődési új képességét ismerték fel. Kazinczy még ezen évben a szünidő alatt elrándúlyán Kassára, tisztelkedett Baróthinál és felfogadta neki, hogy követni fogja a pályán. Csakugyan nemsokára Patakról distichonokban váltja be ígéretét. Baróthi örömében mindenkinek mutogatta a pataki kálvinista diák kísérletét és abban a kitüntetésben részeltette, hogy Póchy Gábor által, ki mint kassai tankerületi főigazgató 1779 ápr. 27. főiskolánkat meglátogatta, üdvözletét küldé meg neki, mit Péchy a nagy hallgató terembe gyűjtött ifjúság jelenlétében adott át Kazinezynak, követendő például állitván őt a többieknek is. Aligha nem ez az alkalom volt a Kazinczy íróvá avatási ünnepe, ott a csengetyű alatt már lerontott nagy hallgató teremben, itt főiskolánkban.

Hogy irodalmunk franciás és ó classical iránya nagyobb hódítást nem tett iskoláinkban, annak oka a hagyományos magyar költészeti formákhoz való makacs ragaszkodásban keresendő. Mióta Gyöngyössi István művei napvilágot láttak, nem volt nálánál a mi embereink előtt nagyobb poeta. Nem is volt szerintük vers, a mi nem négy sorjával rímelt össze és bő áradozással nem folyt, mint a víz. A poéták osztályában nagy súlyt fektettek a római költők versmértékére is, a latin verseket azok modorában készítették; de ha magyar verset írtak, azt már a régi, igaz magyarnak tartott modorban gyártották. Ezt mutatják a XVIII. század vizenyős alkalmi versei, izetlen halotti búcsúztatói, melyeket a kor divata a mi embereink útján is, gombamódra, a költészet rovására termelt. De legjellemzőbb bizonyítéka ennek az, a könyvtárunkban máig meglevő emlékkönyv, melybe 1774 óta a század második tizedéig sírverseiket sajátkezűleg írogatták a mi tanulóink. Úgy látszik: nálunk akkorában a poéták osztályának kegyeletes kötelessége volt elhalt jóltevőik, tanáraik, barátaik halálára verseket — nem mondom költeményeket — írogatni. Ezeket aztán, ha beváltak, emlékkönyvbe írták és különféle jelképes rajzolatokkal díszítve, a meghaltnak koporsójára aggatták. Ha ez iskolai próbákat sorra nézzük, csak elvétve akadunk köztök Orczi- és Bessenyei-féle kettős, alexandrin sorokra, mert ezek költői tehetetlenség gyanánt vétettek, de annál több köztök a négyével rímelő csengő-bengő rímelés, vagy a tordai költő leoninusi mesterkedése. Akad egynéhány Varjas módjára „e“ vagy egy hangzóval csinált kínos erőlködés is, mely fülsértő ízetlenségbe akkor nagytekintélyű tudósaink közűi is többen belészerettek és úgy tekintették azt, mint a magyar

\