Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1892

5«

nem világítja meg. A magántulajdon korlátainak jogosságát és szükségét nem vezeti le az állam magasabb tevékenységéből, a közérdek megóvását czélzó bívatottságából, nemzedékeket összefűző szerepéből, a társadalmi és egyéni érdekek kiegyenlítésének szükségéből. Még az osztályozásnál is igen nagy hibába esik, midőn azt mondja: „A tulajdonos akaratából számos korlátolások lehetnek : elidegenítési tilalom, elővásárlási jog, hitbizományok stb., de igen nagy részük többé-kevésbbé a szolgalmak neve alá sorozhatok.“ Hisz az elidegenítési tilalom épen közérdekből, vagy családi és nemzetiségi tekintetekből jő létre, a zálogjogot pedig, a mi szintén egyik s jó részben a személy akaratától függő korlátolás csak nem akarja a szolgalmak csoportja alá foglalni ? Úgy látszik : sehogy sem tud Pulszkyval kibékülni, mert sok helyen czáfolni akarja, a mi miatt logikai hibákat követ el, mint a visszaélési jogra felállított okoskodásából kitűnik. A szükségörökjogot így indokolja : „nagyon találóan jegyzi meg valamelyik író, hogy ha a gyermekek öröklik szülőik betegségét, miért ne örökölnék vagyonukat is ?“ A hivatkozás — kivált nagyobb tekintélyre — nem árt, de kell, hogy az iró megneveztessék, s különben is egy ily odavetett megjegyzés csak nem arra való, hogy vele egy fontos intézmény igazoltassék ? A tulajdonelméleteknél látszik, hogy szerző nem érti a tárgyat, keveset mond s azt is hibásan, mint az occupatio elmélet czáfolatánál kitűnik. Már hogy kerül össze az occupatio az adás-vevéssel, hogy képezne itt tulajdonszerzési módot ? Nyilvánvaló, hogy itt az átadást akarta érteni, de akkor meg a példának nincs értelme. Az egészet különben homályban hagyja, beéri egy pár Grotiusból kivett idézettel, a nélkül, hogy elméletét megvilágítaná. A szerződési theoriák- nál nem tárgyalja Hobbest, Rousseauval négy sorban végez, nem sokkal többet szentel Kantnak sem, pedig a subjectiv rationalismus e megteremtőjénél sok érdekeset találhatott volna. Az elméletekben nincs rend, nincs csoportosítás. Közli ugyan egy egész sereg írónak véleményét a tulajdonról, de nem tud különbséget tenni közöttük, nem tudja, melyikhez csatlakozzék, szem elől téveszti, hogy ennyi írót tárgyalni kisebb munka keretében nem is lehetséges. Helyesebben teszi, ha ezeket elméletek szerint csoportosítva tárgyalta volna, nem külön sorolta volna fel. A socialismusról így szól : „A socialismus nem egyéb, mint a létező állapotokkal való meg nem elégedés, a ki tehát a tulajdont, a szabad személyiséget s ennek valódi érvényesítési lehetőségét el nem ismeri, az nem socialista. “ Nyilvánvaló, hogy e kezdetleges és hibás definitió szerint