Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1892

36

leg, vagy épen meggyőzően tudjon beszélni arról, a minek megbeszélésébe szerző gondatlanúl neki vágott. A felfogásnak ez a megtévedése, az előleges tervelésnek ez a teljes hiánya eredményezte aztán azt, hogy bár egy egészen egyszerű, specificus tárgy áll előtte megoldás végett, mint a gondolatok nélkül való gyermek, mindjárt a dolog kezdetén alig tudja megnyitni száját, s mikor már megkezdi is, nem tud okosabbat mondani, mint azt, hogy a rég eltűnt paradicsomba vezeti hallgatóit, s arra a köztudatra hivatkozik, hogy „Isten az embert a saját /cepere teremtette, de a melyet a mai pénz- vágyó, önző és hitetlen világban elképzelni is alig vagyunk képesek“ (lásd 1. lap). De hát az ilyen, 6 sűrű lapon keresztül nyújtóztatott bevezetés után, még nagyobb helytelenségek következnek, úgy a felosztásban, mint aztán abban, a mit a szerző kifejtésnek gondol a maga részéről. A káromkodás ellen való tilalom-fának jelöli ki a felosztásban 1. az emberi méltóságot, 2. a keresztyén ember méltóságát, mintha bizony az ember és keresztijén fogalmak semmiben sem volnának egymáshoz tartozók, s azután is kedvencz eszméjével, az általa úgy nevezett „közismeretü tényekkel“ foglalkozik, folyvást az ég és föld, az angyalok és emberek között ugrándozván, oly merészséggel, hogy szintén szédületesnek tűnik fel még látása is, s azt a töprengésre alkalmas kérdést hagyván hátra lelkűnkben, hogy, szerző meggyőződése szerint, még talán az angyalok is káromkodnak, hogy igy válogatás nélkül állítja őket velünk együtt a káromkodás tilalom-fái elé . . . A templomi szószéken sok minden bűnt el lehet követni, a melyet a türelmes hallgatóságnak szükségképen meg kell bocsátania, mert nyomban nem szokás és nem is illő ellene felszólalnia, hogy Istennek igéje meg ne botránkoztassék ; de egyre aztán, mert vakmerőség, nincsen bocsánat, s ez az, mikor a szónoknak meggondolatlanül eljár a szája ; mikor könnyelműen beszél, mikor össze-vissza hord mindent és ezt a semmit, ezt az üres pelyva-szórást szónoklásnak hiszi, mint azt szerző tévé, s a mely dicstelen forgolodástól ha más nem, tartsák vissza a szerzőt legalább „ezek a kemény beszédek, “ a melyekre most nagyon is rászolgált, első sorban maga hágván át választott jeligéjének komoly tilalomfáját : „Az úrnak nevét hiába fel ne vegyed !“

Semmivel^sem áll magasabb fokon a 111. számú dolgozat, a melynek már talán minket, minden igaz ok nélkül kapaczitáló jeligéje : „Fiat justitia, aut peret mundus,“ őszinte kritikai szóra kényszerít, a nélkül, hogy ha az talán nem tetsző volna a szerzőnek, „a világ elmúlásának kellene mindjárt bekövetkeznie.“ Szerző, művének hóm-