Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1882

24

és irányzata nem elég világos és érthető ilynemű előzmények fölem- litése nélkül, s mikor ezt teszi is a szónok. elsőrangú kötelessége, hogy való dolgokat állitson s ne keressen a szövegben olyat, mi abban mondva nines s ne adjon annak olyan irányzatot, amilyenre annak szerzője a legtávolabbról sem gondolt vala. E mű szerzője előtt egy, minden bonyodalom nélkül való, tisztán kivehető alapgondolatot tartalmazó szöveg állott, aminthogy mindjárt beszédének első sorában is kifejezi szerző, hogy „a felolvasott igékben a mennyei böleseség tulajdonságait számlálja elő az apostol,“ s mégis arról kezd beszélni, hogy mi indíthatta a szöveg íróját eme nyilatkozatra s mily szomorú tapasztalatai voltak arra nézve, hogy az ember istentől adott szép tehetségeivel mily gyakran visszaél s mennyire dorgálódik, abból a célból, hogy az ember önmaga vegye észre a mennyei bölcseséget, az isten kópét. Azt, hogy a kiadott szövegnek melyik szavából volt képes szerző kiolvasni az apostol dorgáló hangulatát, megvalljuk : nem tudtuk kitalálni. S az ilyen természetű ballépés mindjárt a legelső kezdetnél ; az egyházi beszéd alapjának ilyen hibás fölismerése s akörül való tapogatódzás után, nagyon természetesen, nagy botlásokat eredményezett kikeriilhet- lenűl az egész szónoki mű későbbi pontjain való megépítésénél is ; annyira, hogy annak még csak thémája sincs s szerzője bizonyára kényelmetlen zavarba jönne , ha azt a kérdést adnók fel részére : mondja meg nekünk, mi tárgyról írta egyházi beszédét? melyik az egységes gondolat, mely az egészet összetartja. Innen az a mindenféle ösz- szefüggés nélkül való beszéd, a messze eső gondolatoknak erőszakkal való előrángatása, melylyel minden lépten-nyomon találkozunk, s a mely miatt ez egyházi beszédet csak gyenge kisérletnek kell nyilvánítanunk.

A VI. szám alatt bejegyzett mű jeligéje : „Élj, küzd, munkálj.“ Alkalmasint egy jó szándékú műkedvelőnek jóakaratú próbatétele és első kisérlete inkább, mint olyannak munkája, ki előbb némi gyakorlatra s ügyességre tesz szert, hogy aztán másokkal is megmérkőzhes- sék. Úgy látszik, szerző még nem tanulmányozta az egyházi szónoklattan s a szónoki műalkotás szabályait, s inkább csak külső látásból ismervén az egyházi beszéd formáját, egy naturalista tapogatódzásával próbál ezen a téren szerencsét. Azt hiszi, ha tudtunkra adja, hogy müvében van először is, meg másodszor is, ebből már megvan az egyházi beszéd ; a többi aztán mind lényegtelen. Öt sem akarván tanulság nélkül elbocsátani, hát elmondunk számára egy pár igen elemi szabályt, melyre ügyelnie kellett volna ám. A bevezetés egyik nélkü- lözhetlen kelléke, hogy annak egységesnek kell lennie. Az korántsem arra való, hogy mindenről összevissza beszéljünk benne, addig mig