Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1882

25

jónak látjuk , vagy talán még jóravaló , dologhoz tartozó gondolatok kerülnek elő fejünkben, s úgy nagynehezen aztán belesodortatunk a tárgyszerű beszéd könnyen hullámzó lendületébe, hanem, igenis, arra, hogy határozottan, egy nyomon haladva, kitérések nélkül vezessük a hallgatóság gondolatmenetét arra a központi tárgyra, mely egyházi beszédeinknek thémáját és propositióját képezi. Ezzel ellentétben már az egyházi beszéd írója annyi tárgyról beszél az exordiumban, mint amennyi sor van abban. Egy pessimista siránkozásával szól az „élet küzdelemteljes pályájáról,“ annak mostohaságairól ; az élet fentartására szükséges kitartó munkáról, a „jobb reménységről arról, hogy milyen csodálatosnak tűnhetik fel a hallgatók előtt, hogy a szónok mindezeket felemlíti; majd ezek után „a felületes kiáltozásról,“ a „megfontolatlan gondolkodásról, mint a közönséges emberi ész sajátságairól,“ s mikor mindezeket így egymás tetejébe hányja, egy merész ugrással ott terem a felosztásnál s tudtunkra adja, hogy beszélni fog I. arról, hogy a mennyei bölcseség igaz életre tanit ; II. arról, hogy Isten helyes megismerésére vezet. Két rövid sorban mennyi tévedés ! Azt hiszszük, természetesnek fogja tartani a mű szerzője azt a szabályt, hogy arra nézve, hogy feloszthassunk valamit, először egy egységre van szükségünk, mert a semmit, a nem létezőt, bajos dolog ám részekre tagolni. S ime, mégsem vette észre, hogy beszédének nincsen thémája s így nem is volt mit felosztania. De nem tekintve erre, az az erőszakkal, csupán a forma kedvéért megjelölt két rész épen megfordítva áll egymásután , mint amint állania kellene, sőt nem is zárja ám ki egymást, ami pedig a részekre osztásnak szintén elsőrangú szabálya. -* Bizonyára beláthatta volna szerző, ha tudta volna, hogy a szónoki műalkotásnál ilyenekre is figyelni kell, hogy az igaz életre, az isten helyes ismerete valóban nélkülözhetetlen, s akinek istenről téves nézetei vannak, tehát, emberileg szólva : nem ismeri őt, az az életben sem fog ám helyesen élni s így észrevehette volna, hogy az első részszel vagy feleslegessé tette a másodikat, vagy ha már az isten helyes ismeretéről mindenáron szándékozott beszélni, akkor ezt előbbre kell vala sorakoztatnia, mint bevezetést, mint szűkebb körű tárgyat és gondolatkört a másodikhoz képest : már csak azon logikai és műalkotási szabálynál fogva is, hogy a kisebb részre még csak némi természetességgel következhetik a nagyobb rósz, de a nagyobbra a kisebb azért nem jöhet, mert ez utóbbit, mint alkatrészt, elmondottuk már az elsőben. Ajánljuk az ilyen és ehez hasonló szabályok tanulmányozását, meg egy kis gyakorlatot előbb s aztán ily edző foglalkozás által kissé nagyobbra nőve, ismét szívesen látandjuk szerzőt a versenytéren s akkor a tanítás mellé már talán koszorút is adhatunk.