Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1880

vezettel kell bírnunk, mint bírt eddig irodalmi körünk. így kívánatos, hogy amint a népiskolai tankönyvek tekintetében saját egyházkerületünk területére illetékes fórumnak az irodalmi kör tekintetik, épúgy, vagy még inkább a gimnáziumunk részére előállítandó tankönyveknél is, a gimn. szék előzetes véleménye bevárása után, ő tekintessék annak. Megtörtént, hogy gimnáziumunkban, az irodalmi kör kiadványai mellett, állami vagy magán kiadásban megjelent tankönyvek is használtattak s használtatnak, melyeknek kiválasztása merőben az illető szak tanárának jótetszésére volt bízva. Ez állapot nemcsak azért hátrányos, mert a gimnáziumban annyira fontos egy terv szerinti oktatás kívánalmát veszélyezteti, de azért is, mert ekként a tankönyvek írására első sorban hivatott tanári erők széthúzván, a kívánt irodalmi központ élénkebb lüktetése létre nem jöhet. Elhatározta tehát irodalmi körünk, hogy egy ily értelmű határozat hozatalát fogja sürgetni a legközelebbi egyházkerületi közgyűlésnél.

Volt azonban egy, még a most említettnél is fontosabb határozata irodalmi körünknek, saját léte föntartása, általa a főiskolai és egyházkerületi tanügy, általában a közművelődés előmozdítására. A határozat ez: kéressék meg az egyházkerület, hogy a tankönyvek elárusitásából befolyó tiszta haszon tízszáztóliját engedje át az irodalmi kör, mint társulat évenkénti jövedelmének. Belátásunk szerint ugyanis az irodalmi kör sokszor panaszolt tétlensége, az erők széthúzásának s általa a beállt pangásnak legfőbb oka az volt, hogy mint önálló társulat semmi anyagi erő felett nem rendelkezhetett. Híjába volt aztán még oly tudós igyekezete, ha a kiadványait kezelő testülettel folytonosan zsurlódni kellett a szerzői díjaktól kezdve le az utolsó konc papírig, melyeket irodai szükségletére igénybe kellett vennie. De nem ily aprólékosság miatt nyil panaszra szánk, noha a folytonos apró tövisszúrások bántóbbak az egyszeri bármely súlyos csapásnál. Panaszunk valódi oka, hogy midőn az egyes szerzők úgyis szegényesen díjaztatnak, nincs semmi központi erőnk, mely érdekkörébe vonhatná a munkásokat, s a közönséget irántunk — már akár elismerés, akár bírálat szempontjából — ébren tartaná. Okvetlen hanyatlani kell ma egy oly irodalmi vállalatnak, minő a miénk, ha nincs egy állandó orgánuma, melylyel a kontaktust közönségével fentarthatná. A régi jóemlékezetü sárospataki, füzetek példájára mentői előbb közlönyt kell alapítanunk, mely