Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1880
27 mán, Gy őr y Vilmos, Gyöngyösy Sámuel sat, vagy épen nem emlittetnek, vagy boszantó könnyelműséggel és felületességgel állíttatnak be a szerző által agyondicsért próféták közé. Hát pedig ezen szerzők nélkül nem lehet ám megírni legújabb egyházi beszéd irodalmunk történetét s azok az irók, kiket a pályamű szerzője, többnyire égig magasztalva állított egy sorba, szégyenkedve lépnek vissza, ha nem látják maguk közt ezeket. Második igen lényeges hibája a műnek az, hogy még azon egyházi beszéd íróknál is, kikkel foglalkozik, nem azoknak irói értékét, egész gondolatvilágát, talán az irányt, melyet alapítottak, vagy a melyet képviselnek, jellemzi, hanem száraz könyvismértetést ad. Egy Dobosról, Tompáról, Heiszlerről szólván, nem azt vártuk, hogy számlálja elő, igen lapos prózában, azt a tartalmat, melyet azok emelkedett szellemmel öntöttek egyházi beszédeikbe, hanem igenis, jellemzővonásokat, egységes irói képet ; nem azt, hogy róluk ilyen és ezekhez hasonló általánosságokat mondjon: „Dobos homiliái nagyszabású művek;“ „Tompa egyházi beszédein bizonyos egyéni sajátosságok ismérhetők fel;“ „Heiszler József hite lényegileg a Tompa által vallott dogmától semmiben sem különbözik“ (L. 47., 55., 317. lap), vagy egy másik szerző ismértetésénél : „az értelmetlen kötszókat a textusokhoz nem olvassa fel (L. 192. lap);“ mert hiszen mindez ügyetlen kontárkodás a nagyobb emberek dolgaiban, hanem igenis oly jellemzést, a milyet találhatott volna szerző egy kis utánjárással, például Tompáról épen Szász Károly tollából, Dobosról Vachot Imrétől, Heiszlerről Kovács Alberttól. Eléggé nem kárhoztatható, mindjárt ezek után, szerzőnek az a felületessége és lenéző kicsinylése, a melylyel bánik el nemcsak némely, egészen jó törekvésű, hanem épen korszakot alkotó irók nyilvános működésével is. Ítélje meg bárki is, lehet-e, szabad-e valakinek, a kiben igazságérzet van, Eévész Imréről, Székácsról, Gyöngyösyről igy beszélnie : „nem látom benne azt a nyereséget, melylyel, a sajtó szerint, egyházi beszéd irodalmunkat általa a szerző gazdagította;“ „Egyáltalában nem tartozik a jobbak közé, nem pedig azért, mert textusa néha tartalmatlan ; Ezen egyházi beszédekről egyéb jót aligha ellehet (igy !) mondani, minthogy szerzője is irt egyházi beszédeket“ (L. 4, 5, 6. lap). A műbirálat senkinek sem ad jogot arra, még ha maga talán példány- szerűt képes is alkotni, hogy roszakaratulag szemet hunyjon másoknak közönségesen elismert alkotásai előtt, különösen nem annak, ki, mint a mű szerzője is, oly kevéssé ismeri részint az egyházi szónoklattan szabályait, részint az egyházi beszed irodalomtörténetének adatait, hogy szerinte különböző két dolog a vegyes textus, meg a példázat
