Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1879
100 ugyancsak e hó 24-ik napján tartotta, Fáy Ferenc algondnok elnöklete alatt. Az említett tanszéken volt dr. Soltész János az 1853-ik évig. 1850-ben, az absolut kormány intézkedése folytán, az új gimnáziumi tanrendszer Magyarországra is kötelező erejűnek mondatott ki. F. szerint az egyes tanintézetek csak azon feltétel alatt tarthatták meg- nyilvánossági jogaikat, ha a rendszerben előírt tudományokat azon alakban és mennyiségben s annyi rendes tanár tanítja, amennyi a rendtartásban előírva van. A sárospataki főgimnázium nem rendelkezett kellő számú tanerővel; a tanárok fizetését emelni kellett s jövedelemforrásai be voltak dugúlva, annyira, hogy új tanszékek felállítására gondolni sem lehetett. A főtiszteletü egyházkerület azonban a gimnáziumot minden áron megakarta menteni s épen azért elhatározta, hogy a szükségtől kényszerítve, az akadémiai tanfolyamon egyedül azon tanszékeket tartja meg, melyek kizárólag az egyház különös érdekeinek szolgálnak s kimondotta, hogy a többi tanszéken levő tanárok a gimnáziumba helyeztetnek át. Dr. Soltész szintén azok közt volt, kik az ügy érdekében áldozatot hozván, a gimnáziumba léptek át s több órán való tanításával nagyobb terhet vállaltak magukra. Ekkor, minthogy a természetrajz mellett a német nyelvet is neki kellett tanítani, saját kérelmére, 18 évig vitt főiskolai orvosi hivatalától felmentetett. Nehéz volna leírni azon helyzetet, melyben főiskolánk ez időben volt s hogy ily helyzetben is mit tehet egy lelkes kis csoport, azt megmutatta a sárospataki tanári kar. Iskolánk főgondnoka, b. Vay Miklós ő excellentiája, a tanári kar ekkori magatartásáról, egy, a nagy közönséghez i860, dec, 23-án kibocsátott felhívásában, következőleg nyilatkozik : „valóban korunk történetírója nem fogja feledni, hogy a megpróbáltatás napjaiban volt a kevés közt egy protestáns főiskola, mely elszakítva egy ideig magas pártfogóitól, elszigetelve nemes- keblü igazgatóitól, egyenesen hagyományos hazaiságának, úgyszólván történelmi ösztönének köszöni a régi saját úton volt megmaradását. Nem fogja feledni, hogy egyik kezében a helv. hitvallástétellel, másikban a magyar nyelvtannal egy kis csoport ember — a tanári kar — egy-két elvbarát csatlakozása mellett vívott döntő csatát az állam ereje s a kormány tekintélye ellen, azon meggyőződésben, hogy hitét szívéről, nyelvét
