Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1879

I

36

Tekintetbe véve azon eléggé alig kárhoztatható meddőséget, mely- szerint valamely bővebb tanulmányt igénylő pályakérdés főiskolánkban évek hosszú során át hever megoldatlanúl, sőt megfejtésére még csak gyönge kísérlet sem történik : szíves örömmel eltérünk jelen esetben a kritika szigorú követelményeitől s a mű absolut becsének tárgyilagos mérlegelésétől akkor, midőn ezen versenytárs nélkül álló pályamunkában, előretörő szorgalommal, jóakaratu munkássággal és dicséretre méltó tanulmánynyal találkozunk.

Szerző a kitűzött pályakérdéshez helyesen alkalmazkodva, dolgozatát két főrészre osztja: az első — terjedelmesebb — részben a római jog történeti fejlődését és alapelveit vázolja, a második — kevésbé kimerítő részben — pedig azoD befolyást adja elő, melyet ezek az elvek a római jog uralma alatt álló európai államok jogának fejlődésére gyakoroltak. A római jog történeti fejlődését — a synchronisticus módszert követve — négy korszakban tárgyalja, szólván először a XII. táblás törvény előtti jogállapotról, másodszor a XII. táblás törvény folytán beállott változásokról, harmadszor a méltányjog és a bonorum possessioról, végül negyedszer Justinian örökjogi intézményeiről.

E beosztás alapján a kérdés sikeres megoldáást méltán várhatnék ; innen az a kedvező benyomás, melyet a pályamű az első tekintetre előidéz. Beható megfigyelés után azonban az eredmény nem felel meg a műhöz kötött várakozásnak, minthogy szerző az elrendezendő anyag felett uralkodni képes nem volt és kellő históriai érzék hiányában, gyakran minden kritika nélkül csoportosítja az általa ismert eseményeket, erőszakolt következtetéseket vonván le azokból. így például igen nagy terjedelemben tárgyalja a XII. táblás törvény keletkezésének történetét, széltében-hosszábau szól a plebejusoknak a patríciusokkal az egyenjogúsításért vívott küzdelmeiről, hosszadalmasan ismerteti a római állam politikai alkotmányának gyökeres reformját, mindezekből az örökösödési jognak a 2-ik korszakban beállott átalakulását következteti ; de teszi ezt anélkül, hogy rámutatna a valódi okra, mely ezt az átalakulást eredményezte ; teszi ezt anélkül, hogy a magánjognak önállósulását, annak a jus sacrum és a közjog békóiból való kibontakozását, mint ezen események kézzel fogható eredményét s az örökösödési jog átalakulásának közvetlen okát kiemelné.

Általában szerző a hosszadalmasságot nagyon szereti ; holott ez rendszerint a világos, könnyen érthető előadás rovására esik ; a kérdést minden oldalról megvilágítani üdvös és szükséges, de az avval csupán távoli, okbeli kapcsolatban nem is álló kérdéseket felölelni s azok