Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1879
105 győződve, hogy bármily tudományos férfiú legyen is egy tanár, ha tiszta erkölcs és szilárd jellem nem lakik benne : bizonyára többet árt a nevelésügynek, mint amennyit használ. Dr. Soltész János, mint tanár 38 évig működött főiskolánk kebelében s ezen idő alatt példányszerü buzgósággal, lelkiisméretességgel és teljes szakismerettel szolgálta a tanügyet. Általában véve azt tapasztaljuk, hogy a munkakedv és kitartás az évek számával folytonosan alább-alább száll s vajmi kevesen vannak, kiknél a tanárra nézve e két főfontosságu tulajdonságot a késő korban is fel lehetne találnunk. Dr. Soltész Jánost épen ezen kevesek közé lehet soroznunk. Az ő életét majdnem egész jogosan „egyhangúnak“ mondhatjuk, mert hiszen folytonos munkálkodás volt az. Nem elégedett ő meg azzal, hogy mint tanár a tanszékről hirdette a tudomány igéit, hanem igyekezett azon is, hogy művei által mintegy közvetlenebb szellemi érülközés jöjjön létre közte s tanítványai, illetőleg a nagy közönség között Mint szakembernek egyik főtörekvése volt a természettudományok népszerüsitése, a másik az, hogy ezen tudományokat növendékeivel megkedveltesse. Jól emlékszem reá, hogy mennyire örvendett, ha észrevette, hogy tanítványai közül többekben sikerült felköltenie a természet szeretetét s a természet titkainak tanulmányozási vágyát. Tanítása alkalmával minden alkalmat igyekezett megragadni, hogy a szív nemesítésére, az erkölcs szeliditésére hathasson s erre, mint a természetrajz tanárának, bő alkalma is volt. Előadása a növendékek szellemi fejlettségéhez mért, tiszta és világos s ott, hol a természet nagyszerűségéről és fenséges voltáról emlékezett meg, lehet mondanunk, hogy szónokias volt. Számtalan tanítványa közül bizonyára nagyon kevés lehetett, ki az előbb kis, később öreg Soltésznak nevezett tanárt ne szerette volna, mert hiszen benne atyja helyettesét ismerte fel, ki a jót megdicsérte, de a roszat szigorúan meg- feddette. Annak, ki a tanári pályára lép, mindenesetre számot kell vetni természetével is. Indulatos, ingerlékeny természet a tanárnak magának is, de a tanügynek is árt. Dr. Soltész jól tudta azt, hogy az eleven s pezsgő vérü gyermeket nem lehet mozdülatlan helyzetben tartani s épen azért a gyermeki pajzánság nem hozta ki hirtelen türelméből s azon esetben is, ha végre türelmét vesztette, pár perc alatt előbbi nyugodtsá
