Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1874
9 melyik kifejezés inkább tetszik — lehet vissza vezetni; de van kifogás az ellen, hogy szerző a rendező kéz nyomát ott látja, hogy Luther megígérte volt Miltitnek, hogy hallgatni fog, „ha ellenségei is hallgatnak., de azok nem hallgattak.“ Vájjon ha elhallgattak volna, nem születik meg a reformatio és nem szerepel a felsőbb rendező kéz? A mii végéhez érve, nem mulaszthatom el, hogy szerzőt nehány hamisan közölt adatra ne figyelmeztessem. Ilyen a 34. 1., hogy a Patelin cimü bohózat az akkori világi és egyházi irodalom minden figyelmét magára vonta, holott Lecki csak annyit mond, hogy még most is fentartja magát a francia színpadon. A 42. 1. azt állítja szerző, hogy a német ifjak ültették át Magyarországra az olasz akadémiákon elsajátított szabad irányt; hát ezen adatot honnan vette? A 65. 1. azt mondja, hogy a pápák a császárnak a felkenés alkalmával pásztor botot adtak; vájjon mire való volt volna ez? A 68. 1. Gödiről azt állítja, hogy apácarendi perjel volt ; ilyen rend még nem volt a világon. A 71. 1. meséli szerző, hogy Luther Mansfeldben kóstolta a tudományok édes mézét mint iskolás gyermek ; nem tudom mit ért ez alatt, ha csak azon ütlegeket nem érti, melyeket haragos mesterétől naponta kapott. A 72. 1. megint egy hamis adat áll, tudniillik, hogy Luther bajosan tudott megbarátkozni a szerzetes élettel, holott saját vallomásai után tudjuk, hogy Luther szívvel, lélekkel igazi szerzetes volt; hiszen ha igy nem lett volna, sohasem fejlődhetik ki lelkében azon erős küzdelem, mely a reformok terére üzé sat. Hogy szerző szeret nagyokat is mondani, de rendesen elhajítja a sulykot vagy érthetetlenné lesz: erre is lássunk pár példát. A 22. lapon szerző szerint Michel Angello, Raphael sat. nevét elenyészted Lutheré; a 27. lapon a tudományok feléledéséről szólva mondja: „ezek voltak hivatva megtámadni az egyház lynibusát (nimbusát akart talán) s megváltoztatni a dogmákat ; a 33. lapon : A Krisztus vált- sághalálának hite sat. ; az 50. lapon : De minél sűrűbben szórta öldöklő villámait sat. Szerző helytelen Ítéletéről s értelmet zavaró kifejezéseiből is álljon itt egy pár mutatvány : 57. lapon : az egyházi atyák bolonditása által előidézett csodahit megszilárdult kőfala ; 58. lapon : könyv- nyomtatás nélkül a legészszerübb vallás sem jöhetett volna létre; 68. lapon főhangsulyt fektetett az érdemszerző cselekvények .... eltörlésére ; 69. lapon : az ember önkorbácsolja, sanyargassa magát sat. Talán hosszasabban foglalkoztam a 2. számú művel, mint megérdemelte volna, de azon reményben tettem ezt, hogy szerzője okulni fog, s jövőben különben dicséretes szándéka mellett, jobban átgondolt munkával lép a küzdtérre. A i. számú mü több gonddal, következetességgel és rendezettséggel van kidolgozva. Elöle- ges megjegyzések cimén bevezetésül szerző a kitűzött kérdés minőségét fejtegeti s igen helyesen kimondja, hogy a reformátió végokát a kath. egyház intézményeiben, tanaiban s szerkezetében kell keresni. Jó lett volna, ha szerző ezen kitűzött céltól nem tér el, de a mint az alábbiakból kitűnik, eltért. Azután áttér a felosztásra. Úgy látszik szerzőt zavarba hozta a „közvetve“ és „közvetlenül“ határozó, különben nem osztályozna igy : Háromféle okokról lehet szó, u. m. dogmaticus alapokokról ; közvetlenül, de negative ható okokról ; úttörő és positive ható tényezőkről ; s ezekkel kapcsolatban közvetve elősegítő okokról. Ezen felosztás valóságos zűrzavar ; hiszen dogmaticus ok lehet positiv, lehet negativ, lehet közvetett, lehet közvetlen és igy a felsorolt osztályok egymást nem zárják ki. Ha voltak dogmaticus okok, bizonyára voltak nem dogmaticusok is, s mindkétféle okok közt közelebbiek és távolabbiak is ; ha szerző ezeket megfontolja, az osztályozásra sokkal helyesebb alapot talál. Az I. cikkben szól szerző a dogmaticus okokról, visszamegy az őskeresztyénségig s azon vitákig, hogy ki és mi volt Jézus. Miután kimutatja, hogy Jézus istensége érvényre jutott, ezen alapon az egyház érdemkincstárának feltalálásáig halad, s ezen tényt úgy tünteti fel, mint a mely alkalmat adott a pápák visszaéléseire. De helytelenül állítja fel szerző azon tételt, hogy minden reformáló törekvésnek, s igy a 16. századinak is, alaptényezője a Krisztus istenségének dogmája lett volna, hiszen a 16. században csak az antitrinitariusok és socinianusok támadták meg ezen dogmát. Szerzőnek az érdemkincstárról való visszaélésig, azaz a bünbocsánatnak pénzért árulásáig kellett volna menni, hogy kimutassa az összefüggést ez és a reformáció közt. Ezt azonban szerző a II. cikkben, a reformátorokat ellenzéki törekvésre sarkaló közvetlen tényezők cime alatt tárgyalja. Itt is felesleges munkát tesz, midőn a kath. egyház hét szentségét felsorolja, s előbbi cikkéhez híven a Krisztus istenségével bajlódik. De már tovább halad, s nagyon durva színekkel felmutatja a 2
