Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1874

10

bünbocsánat árulás erkölcsi veszélyeit, felmutatja az ellenzéki törekvést egy Wycliffe, egy Huss s követői működésében, kiknek, bár iildöztettek vagy áldozatul estek, eszméi fenmaradtak sat.

Azután a III. cikkben szerző áttér az úttörő vagy előkészítő tényezők okaira — negative előmozdító tényezőkre. Ide számítja szerző a papirendnek s fejének a pápaságnak kifejlődését és azon törekvését, hogy absolut hatalommal uralkodjék állam és egyház felett. Továbbá ide számitja, hogy a hatalommal való visszaélés, az istentiszteletnek üres szertartásokká fajulása, a papság erkölcstelensége sat. visszahatást idéztek elő. Megunta a papi jármot fejedelem és nép ; reformra törekvő vallásos pártok állottak elő, melyek közt, ha voltak túlzók is, de voltak olyanok is, melyek a reformáció úttörőinek tekinthetők.

A IV. legterjedelmesebb cikkben az úttörő, positive ható segéd tényezők adatnak elő : a mys- ticismus, mely a külsőségekkel meg nem elégedve, istennel belső, közvetlen viszonyra törekedett, tehát a közvetítő papságnak ellenese volt. De hogy Abälard, kinek elve volt: „Nihil credendum nisi prius intellectum“ miként került a mysticismus apostolai közé, azt érteni nem lehet. Azután ösmerteti szerző a waldensek küzdelmeit Franciaországban, s egyúttal a franciákat úgy tünteti fel, mint a kiket illet a kezdeményezés dicsősége úgy az egyházi mint a politikai fejlődés terén, ezt azonban szerzőnek nehéz volna bebizonyitni. Továbbá ösmerteti az angol (Wycliffe), a cseh (Huss) és olaszországi (Savonarola) reformmozgalmakat, a pápák úgynevezett babyloni száműzetését (avignoni pápaság), a pápai szakadást s az ezt megszüntetendő, reformokra törekvő zsinatokat (Pisa, Constanz , Basel). A reformtörekvések nem sikerüléséből azt következteti, hogy a pápai tekintély még nem volt megtörve s ez teljesen igaz, de hogy ezen munkát a tudományok feléledésének kellett volna végrehajtani, ez már csak részben áll.

A mondottakat törekszik szerző bebizonyítani az V. cikkben, a szellemi felvilágosodás és tudományok feléledésének eszközeiről, mint közvetett tényezőkről szólván. E tényezők közé sorolja a keresztes hadjáratokat, mint a királyi tekintély helyreállítóit ; feledi, hogy a keresztes háborúk alatt jött létre Angliában a magna charta (1215.), Magyarországon az aranybulla (1222.), s hogy az utolsó Hohenstaufen kivégzésével (1268.) a pápaság győzött a német császárságon s ennek világtörténelmi helyzetét megsemmisítette. Helyesebb azon állítása, hogy a polgári rend megszilárdulását a keresztes háborúk előmozdították. Ide sorolja továbbá szerző Amerika felfedezését, a könyvnyomtatás feltalálását, a görög birodalom bukását s ennek folytán az ó kori tudományosság felelevenedését és a humanismus kifejlését.

Végre igen helyesen kimutatja, hogy a reformátio nem egyes ember műve, hanem századok előre törekvésének gyümölcse, hogy már elő volt készítve az emberiség arra, csak vezérre volt szükség s ezen vezérek Lutherben és Zwingliben tűntek fel elsőbben.

Szerző nem hozott fel oly sok tényezőt, mint pályázó társa, de kétségtelenül helyesebbek következtetései, tervszerűbb az anyag rendezése. Óhajtandó lett volna azonban, ha kimutatja, hogy az egyházi tudományos tekintélyt miként ingatja meg a szabad vizsgálódás szelleme, a jogi tudományok fejlődése, mely utóbbi az egyház papuralmi alkotmányának rombolásában tekintélyes részt vett.

De ha sok szorgalommal dolgozott is szerző, két nagy hibát nem tudott elkerülni t. i., hogy a kath. egyház ellen egész szenvedélyességgel tör ki minden alkalommal, s hogy egyes eseményeket fitymáló hangon ugyan, de annál helytelenebbül Ítél meg. Ezt azonban a jelenlegi pártharcok befolyásának lehet tulajdonitni.

Az első hibára példákat találunk a 2. 1., hol azt mondja, hogy a dogmaticus alapokok következményei az erkölcstelenség útjára vezették a kath. egyházat, ez igen erős és a mellett helytelen ítélet ; a ii. 1. mondja, hogy egyes reformáló irányt „átalán a butaság zászlója alatt szövetkezett armadiának sikerült elnyomnia“ ; 40. 1. igy szól „három szent atyának hangzott egyszerre az egymás ellenébe szórt átkok undorító szózata“ sat.

A második hibára példák vannak : a 38. 1., hol a pápai szakadás alkalmából mondja : egy szükséges rósz helyett kettő tette próbára a keresztyén nyájnak türelmét, ha szükséges volt a pápaság a maga idejében, akkor nem lehetett rósz, ha pedig rósz volt, akkor nem lehetett szükséges ; de a pápaság a maga idejében hivatását becsülettel betöltötte s csak később, midőn elfajult, vált teherré. A 41. 1. a középkori logicáról, theologiáról és metaphysicáról mondja szerző: Ezen a tudomány nevet sem érdemlő hasonlatosság, melyet a maga korában scholastica philosophiának neveztek. Igen helytelen.