193507. lajstromszámú szabadalom • Eljárás interferonszerű polipeptidek előállítására
193507 finiált, bizonyos egyének a humán fibroblaszt interferon ettől némileg eltérő variánsait termelhetik. A normális, egészséges sejtekben a ß-interferon általában nem mutatható ki (The Interferon System, 55—57. old.). Ezt a fehérjét a sejt csak valamely IFN-induktornak való kitétele következtében termeli. IFN-induktorként legtöbbnyire vírusok szerepelnek, de léteznek nem vírus-jellegű IFN-induktorok is; ilyenek például a természetes vagy szintetikus kettősszálú RNS, egyes sejtközi mikrobák, mikrobiális termékek és különféle vegyi szerek is. Számos kísérlet történt már arra, hogy az ilyen nem vírus-jellegű induktorok segítségével az emberi sejteket rezisztensekké tegyék vírus-fertőzésekkel szemben [S. Baron és F. Dianzani: Texas Reports on Biology and Medicine, 35 („Texas Reports") 528—540. old. (1977) ]. Ezek a kísérletek azonban nem vezettek számottevő eredményekre. Ehelyett ma inkább az exogén humán fibroblaszt interferonnak az ilyen célú alkalmazását részesítik előnyben. A vírusok, tumorok és rákos megbetegedések elleni interferon-terápiát különféle adagolási rendszerekkel és különféle beadási módszerekkel folytatták (The Interferon System, 305—321. old.). így például alkalmazták az interferont orális úton, beoltás útján, intravénásán, intramuszkulárisan, intranazálisan, intradermálisan és szubkután úton, továbbá szemcseppek, kenőcsök és spray alakjában; mindezen alkalmazások esetében eredményes hatásról számoltak be. Az interferont rendszerint napi 1—3 adagban alkalmazzák, 104— 107 egységnek megfelelő adagokban. A terápiás kezelés terjedelme függ a beteg állapotától és a beteg fajtájától, fgy például a vírusos fertőzéseket rendszerint napi egyszeri vagy kétszeri adaggal kezelik, néhány naptól két hétig terjedő ideig; a tumorok és rákos megbetegedések esetében a kezelést naponta egyszer vagy naponta többször adott adagokkal végzik néhány hónapon vagy esetleg éveken keresztül. Egy adott beteg esetében a leghatásosabb terápiás módot természetesen a kezelő orvosnak kell megállapítania, aki figyelembe vesz olyan jól ismert tényezőket is, mint a betegség lefolyása, az előzetes terápia, a beteg reagálása az interferonra és ezek alapján határozza meg a célszerű adagolási módot. A humán interferont vírusellenes szerként a következő betegségekben alkalmazták az eddigi beszámolók szerint: a légzőutak fertőzései (Texas Reports, 486—496. old.); herpes simplex keratitis [Texas Reports, 497— 500. old.; R. Sundmacher, „Exogenous Interferon in Eye Diseases", International Virology IV, The Hague, Abstract nr. W2/11, 99. old. (1978)]; akut hemorrhagiás conjuctivitis (Texas Reports, 501—510. old.); adenovirus keratoconjunctivitis [A. Romano és munkatársai: ISM Memo I-A8131 (1979. október) ]; varicella zoster (Texas Reports 511—515. 3 old.); cytomegalovirus fertőzések (Texas Reports, 523—527. old.); hepatitis B (Texas Reports, 516—522. old.). Lásd továbbá: The Interferon System, 307—319. old. Az interferon vírusellenes szerként történő széleskörű alkalmazása azonban nagyobb mennyiségű interferont tenne szükségessé, mint amennyi eddig rendelkezésre állott. Az interferonnak vírusellenes hatásán kívül másirányú hatásai is vannak. így például antagonizálja a kolónia-stimuláló faktor hatását, gátolja a hemopoietikus kolónia-képző sejtek növekedését és zavarja a granulocita- és makrofág-prekurzorok normális differenciációját (Texas Reports, 343—349. old.). Gátolja továbbá az eritroid-differenciációt a dimetil-szulfoxiddal kezelt Friend-féle leukémia-sejtekben (Texas Reports,. 420—428. old.). Jelentőséggel bír az is, hogy egyes sejtvonalak lényegesen szenzitívebbek lehetnek a humán ß-interferonnal szemben, mint a humán a-interferonnal szemben a fenti szempontokból [S. Einhorn és H. Strander: „Is Interferon Tissue-Specific — Effect of Human Leukocyte and Fibroblast Interferons on the Growth of Lymphoblastoid and Osteosarcoma Cell Lines”, J. Gen. Virol., 35, 573— 577 (1977); T. Kutawa és munkatársai: „Comparison of the Suppression of Cell and Virus Growth in Transformed Human Cells by Leukocyte and Fibroblast Interferon", J. Gen. Virol.., 43, 435—439 (1979)]. Az interferon szerepet játszhat az immun-reakció szabályozásában is. így például az interferon, az adagtól és az antigén beadásához viszonyított beadási időtől függően immun-szuppresszív is lehet in vivo és in vitro egyaránt (Texas Reports, 357—369. old.). Emellett megfigyelték, hogy specifikusan szenzitivizált limfociták interferont termeinek az antigénnel történő érintkezés után. Az ilyen, antigénnel indukált interferon ezért az immun-reakció szabályozója lehet, amely egyaránt befolyásolja az antigén-szintet és a sejt-immunitás kialakulását (Texas Reports, 370— 374. old.). Ismeretes továbbá, hogy az interferon fokozza az ölő limfociták aktivitását és az antitesttől függő, sejtek által közvetített citotoxicitást [R. R. Herberman és munkatársai: „Augmentation by Interferon of Human Natural and Antibody-Dependent Cell-Mediated Cytotoxicity", Nature, 277, 221 — 223 (1979); P. Beverley és D. Knight, „Killing Comes Naturally", Nature, 278, 119— 120 (1979); Texas Reports, 375—380. old.; J. R. Huddlestone és munkatársai: „Induction and Kinetics of Natural Killer Cells in Humans Following Inteferon Therapy", Nature, 282, 417—419 (1979) ; S. Einhorn és munkatársai: „Interferon and Spontaneous Cytotoxicity in Man. II. Studies in Patients Receiving Exogenous Leukocyte Interferon", Acta Med. Scand., 204, 477—483 (1978)]. Mindkettő közvetlenül vagy közvetve kapcsolatban állhat a tumor-sejtekre történő immunológiai támadásai. 4 5 10 15 20 25 30 35 40 45 50 55 60 65 3
