184314. lajstromszámú szabadalom • Eljárás vadon élő emlősők élve történő befogására alkalmas csalétek előállítására
A találmány vadon élő emlősök élve történő befogására alkalmas csalétek előállítására vonatkozik. A vadon élő emlősök befogására eddig injekciós technikát vagy befogókarámot alkalmaztak. Ezeket a módszereket Dr. E. Young B. V. „The Capture and Care of Wild Animals,, című kézikönyve részletesen ismerteti. Mindkét megoldás közös hátránya, hogy hatékonyságuk nem kielégítő, és alkalmazásuk mind a vadgazdálkodókra, mind az élő vadra nézve veszélyes. A befogókarámos módszer — amely lényegében az élő vad csapdába ejtése — csak előzetes szoktató etetés után, többnyire havas időben jár eredménnyel. Sok esetben az egyes vadfajok zavaiják egymást a befogókarámban, ezen kívül jelentős (egyes fajok esetében kb. 20-50 %-os) az állatok elhullás! aránya. További hátrányt jelent, hogy a befogókarámok helyhez kötöttek, és létesítési és fenntartási költségeik igen nagyok. Az injekciós technika a befogókarámos módszernél ugyan kevésbé költséges, azonban rendkívül munka- és időigényes módszer, és mindig csak egy-egy állat kézrekerítésé^ teszi lehetővé. Az injekciós módszer alkalmazásának az is határt szab, hogy a felhasznált hatóanyagok (például szukcínil-kolinklorid, d-tubokurare, xilazin-hidroklorid stb.) túlnyomó többsége kábítószer, amivel csak az arra illetékesek - orvosok, állatorvosok - foglalkozhatnak. A dózis helytelen megválasztása vagy az állat egyéni túlérzékenysége miatt ebben az esetben is jelentős lehet az elhullási arány. A találmány értelmében a vadon élő emlősök befogására csalétket használunk fel, amelyből a hatóanyagok szájon keresztül jutnak az állatok szervezetébe. A szájon keresztül adagolt készítménnyel bárhol és gyakorlatilag bármelyik időszakban megoldható az élővad befogás, mindennemű előzetes beruházás nélkül. A találmány szerinti eljárással előállított csalétek alkalmazásával tehát olyan módszert biztosíthatunk vadon élő emlősök befogására, amely a területi adottságoktól, az évszaktól, az egyes vadfajok egymást zavaró viselkedésétől függetlenül •alkalmazható, és amelyet az átlagosan felkészült vadgazdálkodási szakszemélyzet is nagy hatékonysággal alkalmazhat. Ily módon különösebb szaktudás vagy beruházás igénye nélkül is optimális eredményeket érhetünk el. Korábban már beszámoltak néhány kísérletről vadon élő emlősök élve történő befogására szájon keresztül felszívódó hatóanyagot tartalmazó csalétek felhasználásával. A szakirodalomban ismertetett esetekben (Brit. Vet. J. 131, 545 (1975), J. Wildl, Mgm. 31, 686 (1967), Der praktische Tierarzt 12/76, 830) hatóanyagként 7 -klór - l-metil-5 -fenil-3H-l,4-benzodiazepin-2(lH)-ont (Diazepam, Valium, Seduxen) használtak fel. Noha ez a módszer jó eredményekhez vezetett akkor, amikor a zárt helyen tartott állatoknak egyedi súlybecslés alapján, előre meghatározott dózisban adták a csalétket, az eljárás szabadon élő állatok kézrekerítésére kevésbé alkalmas. Ha az állat túl nagy mennyiséget fogyaszt el a csalétekből, elpusztulhat; egyéb esetekben pedig a Seduxen hatására az állat bódult állapotba kerül ugyan, de védekezésre és menekülésre még képes, így kézrekerítése is nehéz. A Der praktische Tierarzt 12/76, 830 közlemény szerint a Seduxent tartalmazó csalétekkel etetett, szabadban élő állatokat csak kiegészítő injekciós technikával, xilazin-hídroklorid alkalmazásával lehetett kézrekeríteni. Célul tűztük ki olyan eljárás kidolgozását, melynek segítségével a fenti hátrányokat kiküszöbölő csalétek előállítása válik lehetővé. Kísérleteink során azt tapasztaltuk, hogy ha a vadon élő emlősökkel olyan csalétket etetünk fel, amely a felületén egy 35-95 súly% altatóból és/vagy minor trankvillánsból, 5—35 súly%major trankvillánsból.O—20súly% antihisztamin-hatású anyagból és 0-10 súly% antiepileptikumból álló hatóanyag-kombinációt hordoz, az állatok a takarmányfelvételt követően rövid időn belül védekezésképtelen állapotba kerülnek, és könnyen befoghatok a takarmányfelvétel helyének körzetében; ugyanakkor a túladagolásból származó mérgezés veszélye a minimumra csökkenthető. Ennek a kedvező hatásnak az élettani alapja az, hogy a fenti hatóanyagkombináció egyes komponensei a szájban a nyálkahártyán át is felszívódnak, és e komponensek hatását a gyomorból felszívódó további hatóanyag-komponensek aktivitása kiegészíti, illetve felerősíti. Az így kialakuló eredő, biológiai hatás révén (amely végső soron az élettani alváshoz hasonló állapotot idéz elő) az állat rövid időn belül olyan állapotba kerül, hogy a csalétek további felvételét nem képes folytatni (így megelőzhető a túladagolás), másrészt viszont olyan állapotban — vérnyomásesés, bizonyos fokú szorongás, testi gyengeség érzése miatt - már nem képes eltávolodni a csalétek felvételének helyéről, így kis körzetben befogható. További kísérleteink arra irányultak, hogy az esetleg fellépő felfúvódást az állatoknál teljesen megakadályozzuk és a csalétket számukra még vonzóbbá tegyük. Mivel szinte valamennyi kérődző vagy mindenevő állat legszívesebben fogyasztott takarmánya a szemes takarmány — kukorica, búza, árpa stb. — célszerű a vivőanyagot is ebből készíteni. Vivőanyagként azonban olyan anyagokat is alkalmaznunk kell, amelyek az előbb említettek káros hatásait megelőzik, illetve kivédik. A szemes takarmányok magas szénhidráttartalma ugyanis komoly gondot okoz, mert a kérődző állatok esetében a gyorsan bomló szénhidráttartalom hirtelen kialakuló halálos kimenetelű tej savmérgezést, ennek kapcsán előzetesen pedig habos felfúvódást idéz elő. A tejsavmérgezés kialakulása a szemes takarmány felvétele után már néhány óra alatt bekövetkezik, így a még mozgásképtelen alvó állaton a tünetek nem szembetűnőek. Viszont amikorra az állatok magukhoz térnek, már olyan súlyosak az elváltozások, hogy nincs mód a segítségükre. Esetenként addigra a tejsavmérgezés miatt elhullanak. Ebben csak az nyújthat segítséget, ha az állatokat fokozatos etetéssel — a szoktató etetés során — hozzászoktatjuk a szemes takarmányhoz. Ily módon a bendő mikroflórája könnyebben alkalmazkodik az új takarmányhoz. Azt viszont nem lehet megbízhatóan ellenőrizni, hogy valamennyi állatnál ez kellőképpen bekövetkezett-e. Ezért úgy kell eljárni, hogy ezt a veszélyt kellően megválasztott vivőanyaggal előre kivédhessük. A tejsavmérgezés során tehát két tényező ellen kell védekezni: 1. a tejsavmérgezés során fellépő habos felfúvódás és 2. a rendellenes mennyiségben felszaporodó tejsav. A habos felfúvódás ellen előre olyan anyagot viszünk a bendőbe az adeps solidust- telített zsírsavak, mint laurinsav (CijH23COOH), mirisztinsav (C13H27COC)H) palmitínsav (CiS H31COOH) és sztearínsav (C17 Bjs COOH) mono-, di- és trigliceridjeinek elegye, amely szobahőmérsékleten szilárd, de testhőmérsékleten megolvad, és mint 5 10 15 20 25 30 35 40 45 50 55 60 65 2
