181064. lajstromszámú szabadalom • Eljárás híd- és pályalemezek, műtárgyak, térszint alatti építmények nedvesség, csapadékvíz és egyéb víz elleni szigetelésére
3 181064 4 mányos bitumenes lemezszigeteléseknél bárhol előfordulhatnak - a tönkremenetelt legjobban kiváltó - legexponáltabb csomópontok, mozgásoknak kitett helyek, dilatációk, de a hídpálya egész felülete dinamikus hatásoknak van kitéve. Az utak hó- és jégmentesítésére használt só mennyiségének a növelésével együtt tovább nőtt a betonhidak szigetelésének a jelentősége. A felszórt nátriumklorid vagy kalciumklorid a védelemmel el nem látott szerkezeti betonokat és azokat a betonfelületeket, amelyeknek a szigetelése megsérült, néhány év alatt olyan erősen megtámadta, hogy sok esetben igen költséges javítási munkák váltak szükségessé, ezért a fagyveszélyes helyeken, ahol aránylag sok olvasztósót szórnak ki, minden burkolatot és betonfelületet célszerű szigetelni függetlenül attól, hogy az aszfaltszőnyeget homokaszfaltból vagy öntött aszfaltból készítik. Korábban hagyományos védőbetonos szigetelést alkalmaztak a híd és pályalemezek, műtárgyak, térszint alatti építmények szigetelésénél. Az aszfaltmasztix vagy réteges bitumenes szigetelést először körülbelül 5-7 cm vastag beton-védőréteggel látták el, majd erre építették rá magát a burkolatbevonatot. Az ilyen fajta szigetelés-szerkezetnek szükségszerűen nagy volt a fajlagos súlya, ezért később különböző védőbeton nélküli szigetelésfajták kerültek alkalmazásra. (AIB. Detsche Bundesbahn, München, 1960). A védőbeton nélküli szigetelési mód igénye azért merült fel, mert felismerték, hogy a védőbeton tekintélyes (80-150 kg/m2) súlytöbblettel terheli a hidakat, a terhelési többlet szerkezeti méretnövekedést és ebből következően költségemelkedést von maga után, a védőbetonnal újabb idegen réteget vittek be a szigetelési rendszerbe, amelynek a következményeként a ridegebb és merevebb betonréteg össze töredezett az útpálya-aszfalton fellépő dinamikus terhelések hatására, a védeni kívánt, egymástól egyébként is idegen rétegekből álló, szigetelés terülését idézte elő. Az élőmunkát igénylő hagyományos szigetelési módok balesetveszélyesek a forró bitumenes rétegek felhordása miatt, ezért a kézi munkáról át kell térni a gépi felhordási módszerre, mert a gépesített technológiával kialakított kényszerpálya kiküszöböli a kézi munkánál fellépő szubjektív hibalehetőségeket és ugyanakkor jóval termelékenyebb. A módszer nem oldotta meg a feladatot maradék nélkül, mert a terhelés következményeként fellépő nagy mozgásokat (a pályaszerkezetben) nem tudta követni a szendvics-szerű szigetelés és a mozgás hatására rétegeire bomlott. Ezenkívül a szállítójárművek, a terítő berendezések és a finisherek is károsították a szigetelést. A probléma kiküszöbölése végett a burkolóbevonat alsó rétegét öntött aszfaltból készítették kézi bedolgozással. Ily módon viszont megint az eredendően kiküszöbölendő élőmunkaigényes technológiához jutottak. Később elterjedt a fémvázas szigetelés, amelynél recézett réz- vagy alumíniumszalagokat ragasztottak öntési vagy behengerlési eljárással a szigetelendő felületre. A recézett szalagon az öntöttaszfalt beépítése nem jelentett nehézséget, mert a mintegy 200-240 °C hőmérsékletű öntött aszfalt kizárólag két recézett szalagsáv közötti átfedő varratnál tudta a ragasztóanyagot annyira fellágyítani, hogy az esetlegesen jelenlevő ragasztóanyagtöbblet az öntöttaszfaltba átfolyhatott. Az öntöttaszfalt-védőréteggel ellátott recézett szalagos szigetelés és az öntöttaszfalt burkolati bevonat meleg hatására, így nyáron, károsodhat (megfolyik). A kismérvű hólyagképzésre hajlamos papírlemez mellett az aszfaltmasztixból készült, teljes felületre felragasztott szigetelés, ugyancsak hátrányos a csekély ellenállóképesség miatt, különösen a forgalom hatására fellépő vízszintes erőkkel szemben. A betonfelületek felső oldalának nem mindig egyenletes volta, valamint a durva építési forgalmi igénybevétel sokszor azt eredményezte, hogy a masztix-szigetelés gyakran 8—10 mm-nél vastagabb lett. Vastag masztix-bevonatok azonban nagy forgalmi igénybevétel esetén legtöbbször hátrányos deformációkat okoznak. Ezenkívül az aszfaltmasztix beépítésénél bizonyos osztályozódási folyamatokat nem lehet elkerülni. Abban az esetben, ha ennek következtében zónák keletkeznek, amelyekben a masztix bitumentartalma a kívántnál jóval nagyobb, akkor ezekben a tartományokban nehéz forgalmi igénybevétel hatására plasztikus deformáció keletkezik. (H. Henneke; Bitumen, 1961, 186. oldal). A térszint alatti szigetelésnél a hő hatására bekövetkező hólyagosodások nem jellemzők, azonban a szigetelés minőségét befolyásolják. A szigetelés alatti választóréteget hatékony és biztos védelemnek tekinthetjük a növekvő hólyagosodás ellen. A választórétegeknek ugyanakkor nagy hátrányuk az, hogy egy választórétegre épített szigetelés mindig „aláfolyásos”. Az „aláfolyásos” megjelölés azt jelenti, hogy a víz, amely valahol - például a szegélykövek közötti hézagnál mechanikai sérüléseknél vagy repedéseknél — a szigetelés alá kerül, nem csak azon a helyen érintkezik a szerkezeti betonnal, hanem a szigetelés alá jutott víz a választórétegen belül tetszés szerint teljed úgy, hogy a szerkezeti beton nem csak a szivárgás helyén, hanem nagy felületen ki van téve a víz és azzal együtt az abban oldott só támadásának. Az utóbbi időben műanyagokkal adalékolt, melegen felhordható bitumen került felhasználásra, így beépítettek epoxi-bázisú bitumeneket is (Krenklerk és Wagner: Bitumen, Teere, Asphalte, Peche, 22, 305. old., 1971). Az epoxi-anyagok a szakemberek szerint a bitumennel nem alkotnak homogén keverékeket, ennek következtében az epoxi-gyantában eloszlatott aszfaltén idegen testként viselkedik és csökkenti a szilárdságot, valamint a kémiai ellenállóképességet. A polimerek adagolásával előállított bitumenek heterogén volta 8 súly% feletti polimer-tartalomnál jelentkezik, ennek következtében porozitás áll elő. Számos elasztomer és plasztomer adalékolásával állítanak elő aszfaltrétegeket, ezek azonban hőmérséklet hatására (hideg-meleg) jelentős változást szenvednek és így a szigetelés romlik. Újabban a szigetelni kívánt felületre meleg bitumen réteget hordanak fel és erre bitumenes lemezt tesznek, amelynek a megengedett vízfelvevő képessége 30%-ot is elérhet, majd újabb meleg bitumenes kenés után további kettő vagy három réteg bitumenes papírt hordanak 5 10 15 20 25 30 35 40 45 50 55 60 65 2
