80347. lajstromszámú szabadalom • Galvanikus primérelem állandó elektrolyttal
— 3 — a cinket nem kombinálhatjuk aminoniumsóból álló elektrolyttal, mert habár az ammoniuingyök hydroxydvegyülete vízben oldható, a cinksókból az aininoniumhydroxyd tudvalévőleg nem választ le cinkhydroxydot, hanem bázikus cinkannnoninmsók keletkeznek, miáltal az elektrolyt nem marad állandó. Az áram folyása közben a bázikus cinkamnioniumsóból a cink fokozatosan a pozitív sarkelektroda likacsaiban oldhatatlan oxyd (liydroxyd) alakjában válik ki, miáltal a likacsok eldugulnak és az elem rövid idő múlva hatástalanná válik, ónból, ólomból, alumíniumból, vagy hasonló fémekből álló elektródákkal úgy kálium és nátrium, mint ammoniuinsókat használhatunk, mert az említett fémek oldható sóiból nem csupán az alkálihydrátok, hanem az ammóniák is leválasztja a fémeket. Azon körülmény azonban, hogy a fémhydroxydja a lecsapó régens fölöslegében esetieg feloldódik, a szóbanforgó elemnél nem jön tekintetbe. A káiluin-, nátrium- és ammoniuinsókat az alábbi leírásban alkálisóknak fogjuk "nevezni. Vaselektrodávai kapcsolatban úgy kálium-, mint nátrium és ammoniuinsókat használhatunk. Azonban a vasammoniuinsó összeállítására nézve meg kell jegyeznünk, hogy az áramfejlődésnél elsősorban vasoxydulsók keletkeznek, amelyek tudvalevőleg ammoniumsók jelenlétében ammóniákkal nem adnak csapadékot, hanem különböző összetételű oldható bázikus sókat képeznek. Azonban ezen összeállítással is változatlan elek tr oly te t érhetünk el, ha a levegő szabadon járulhat az elektrolythoz, amely esetben az aminoniákos ferrosó oldhatatlan férrihydroxyddá oxydálódik, még pedig az eredeti ammoniumsó regenerálása közben a következő egyenlet szerint: *2Fe(NH.,)2 S04 + 5H..0 + 0 2(NH,)J SO„ + 2Pe(OH): i A vasaminoniumsóösszeállitás mellett megfelelő légpolarizációjú elektróddal kapcsolatban a gyakorlati kivitelnél változatlan elektrolyt elérése céljából aránylag erős hatású és tartós elemet érhetünk el. Ugyanez áll ón- és ammoniumsó kombinációjára nézve. Az ón ugyan meglehetősen költséges, azonban különösen könnyen nyerhető vissza ismét a hydroxydból. Általában azonban a legelőnyösebb a cink kombinációja, valamely kálium, vagy nátriumsóval. A fentiekből végűi kitűnik, hogy állandó elektrolyt elérése savakból, vagy bázisokból álló elektrolytek alkalmatlanok. Légdepolarizáció céljából bármely erre alkalmas ismert szerkezetű elektródát használhatunk, azonban kevesebb előnnyel, mint az alább leírt szerkezeteket. Hatásos légköri oxygéndepolarizáció elérésére valamely ezen célra ismert közvetítő depolarizáló anyagot használhatunk, pl. fémes rezet, ezüstöt, kénesőt; még pedig célszerűen finoman elosztott állapotban, vagy pedig ezen fémek vegyületeit, avagy más fémvegyiileteket, pl. mangánoxydokat, vagy végül bármely oly elemet avagy vegyületet, amely a légköri oxygént. oxydáló (depolarizáló) anyag képzése közben elnyelő, vagy amely előzetes oxydáció után az áramfejlődés közben bekövetkező desoxydációra az újbóli oxygénfelvétel következtében ismét depolarizáló anyaggá válik. Ily közvetítő anyagok alkalmazásával állandó erősségű áramot nyerünk gyakorlatilag korlátlan időig. Magától értetődik, hogy ezen anyagokat az elektrolyt és a használt fém tulajdonságainak megfelelően kell megválasztani. Ezért célszerűen úgy választandók, hogy az elektrolytban gyakorlatilag oldhatatlanok, mert különben a negatív sarkelektrodához (az oldható fémhez) diffundálnak és ezen káros helyi reakciókat idézhetnek elő. Ammoniumsók használatánál ennélfogva célszerűbb mangánoxydokat használni, mint az elektrolytban oldható réz-, ezüst-, vagy egyéb vegyületeket. Hatásos és tökéletesen tartós légdepolarizáció elérésére fontos előfeltétel, hogy a légdepolarizációt közvetítő anyag állandóan lehetőleg benső érintkezésben legyen
