71268. lajstromszámú szabadalom • Galvánelem
_ í -Az tehát csak igen kevéssé igénybe vett celláknál elegendő a friss depolározó utánszállítására. A kielégítő utánszállítási folyamat tapasztalat szerint azonnal megszűnik, ha az üvegcső nyílását egy előtte fekvő kristály akár csak rész- ' ben is elzárja. Ez a tényállás adott alkalmat az ú. n. „diffuzőrök" alkalmazására, amelyek azonban csak a diffúziót teszik lehetővé, nem pedig a depolározó folyadéknak az erős nyomásmagasság által előidézett áramlását. Hogy milyen rendkívül fontos a leválóanvagnak állandó eltávolítása, arra nézve szolgáljon magyarázatul a következő megállapítás. A telegráfiában jelenleg általában használt Daniell-elemeknél az áramszolgáltatás majdnem mindig azért csökken, mert a cinkvitrióloldat vízkészlet hiánya miatt csakhamar | eléri a telítést és ezért egyrészt nagyon erélyesen diffundál az agyagcellán át a rézsarkhoz és másrészt az egész cinkelektródon vékony cinkvitriól-kristályréteg rakódik le. Az első jelenség azt eredményezi, hogy a rézvitriólkristályoknak leggondosabb utántöltése mellett is azok majdnem teljesen oldhatatlanok maradnak, aminek folytán a kellő depolározás megszűnik, míg a második jelenség folytán a cinkfölület igen nagvrésze tétlenné válik, amennyiben az majdnem teljesen elszigetelődik úgy, hogy a cella belső ellenállása hirtelen nagyot nő. Ezáltal továbbá kúszókristályok is keletkeznek, amelyek ugyan nem okoznak semmi kárt a cellának, de mégis előmozdítják az oldószer párolgását és az elemnek kevésbbé szép és műszakiatlan külsőt kölcsönöznek. A leírt berendezésekkel elérjük ugyan az elektromos indítóerőnek és a belső ellenállásnak kielégítő állandóságát, azonban ezek sem lesznek lényegesen gazdaságosabbak, mint a közönséges Daniellelemek. A főokát a rossz ökonómiának valamennyi cinkrézlemeznél, amint már említettük, az képezi, hogy a rézvitrióloldat a rézsarkhoz diffundál, ahol az i utóbbi, tisztán kémiai folyamat útján, fémréziszap képződése mellett, cinkvitrióloldattá alakul át. Ezen kémiai folyamat reakcióhője nem használtatik föl elektromos energiatermelésre, hanem 1 mint lényeges meleg veszendőbe megy. Miután az iónok szállítása folytán likacsos válaszfal alkalmazásához vagyunk kötve és ennek folytán a diffúziónak teljes elhárítása ki van zárva, ezért nem marad más hátra, mint olyan berendezés létesítése, amelynél a diffúziót lényegesen csökkentjük, az iónok szállítását azonban még gyakorlatilag használható határok között tartjuk; ez utóbbi természetesen a cellának még megengedhető belső ellenállásával szorosan összefügg. Az ilyen elemeknek gyakorlati kipróbálása azt mutatta, hogy a gazdaságos] ság szempontjából a legelőnyösebb diffuzióviszonyokat akkor érjük el, ha a normális tartósáramterhelés mellett a rézvitriólnak a cinkvitriól felé való diffuzióárama az agyagcella egy fölületelemére egyenlő a cinkvitrióloldatnak a cinkvitrióloldat felé való elektromos endozmózis áramával. A rézvitrióloldat diffúziója egy és ugyanazon agyagcella fajtánál a föliilet egységre mindig egyenlő. Viszont az elektromos endozmózis függ az agyagcella fölületegvségének áramterhelésétől. Lehet tehát az agyagcellafölület egy részének glazurával vagy máseffélével való befödés útján az elem minden áramterhelése számára olyan agyagcellát készíteni, amely a fönti föltételeknek megfelel. Az agyagcella felületének ezen részleges befödését a 2. és 3. ábra mutatja. Ezen ábrákban a likacsos, glazura nélküli válaszfal (agyagcella, cementcella stb.) az (.1) keresztmetszet által van ábrázolva. A két oldal egyikén a likacsos válaszfal (2) glazurával, mázzal vagy impregnálással részben — legcélszerűbben sávosan — áthatatlanná van téve úgy, hogy az eredeti falból az egyik oldalon csak kicsi fölülrészek (csíkok) maradnak szabadon. Ha már most a gla-.
