51775. lajstromszámú szabadalom • Eljárás elektromos áramok előállítására

törvényeket és végül a már ismert kísérleti anyagból arra következtetett, hogy az elektromótoros erőnek arányosnak kell lennie a réteg fajlagos ellenállásával azaz, hogy a vezetőképesség növekedésével (mely növekedés elektrolytek hozzáadása által létesül) az elektromótoros erőnek csökkenie kellene. Azt találtam már most, hogy ezen tétel általánosságban nem helyes, hanem csak akkor, ha a vezetőképességet alkalmatlan (meg nem felelő ) elektrolytek növelik, az elektromótoros erő is növekszik. A kísérleteket a következőképpen végeztem : Folyadékokat elektromosan ható testeknek nagyobb méretű vékony rétegein átsajtoltam és az akkor keletkezett elektromótoros erőt nagy belső ellenállású (23000 ohmos) voltméterrel, az áramerősséget pedig mellékármkörű milliampéreméterrel, azonkívül pedig a belső ellenállást is mértem, ahol is az elrendezés a következő volt: Lapos, kemény gumival áthúzott vasgyűrű alant rácsavart szűrőelemmel van lezárva. Ez az elem kis átmérőjű furatokkal ellátott sárgarézlemezből áll, mely felé drótháló van kifeszítve. Ezen van elrendezve a tulajdonképpeni szűrőfölületet alkotó sűrű selyemszövetdarab. E szövetdarab felé igen finom drótháló van kifeszítve, mely egyik pólus gyanánt szolgál. Erre a pólusra helyezzük az osmotikusan ható anyagból álló réteget, erre pedig a vasgyűrűbe illesztett, egyik oldalán feszes, dróthálóval áthúzott fémgyűrűből álló másik pólust akként helyezzük el, hogy a drótháló a réteget mindenütt érinti. Ezáltal elérjük azt, hogy a keletkezett áramerősség veszteség nélkül vezethető el. Az átszivattyúzott folyadék mindig újra fölhasználható. Azt találtam már most, hogy a készülékbe vezetett különböző anyagok ugyanazon nyomásnál is különböző potenciálókat adtak, de ugyanazon agyagnál is bizonyos körülmények között, ugyanazon nyomásnál is, különböző potenciálókat kaptam, melyek a folyadék összetételétől, valamint a kérdéses anyagnak előzetes kezelésétől függtek. Bizonyos anyagok (az elektronegativek) a pozítiv áramot a víz irányában keringtetik; ide tartoznak pld. a kovasavanhydrid, égetett agyag, kén, kék ultramarin és nem vezető szén, más anyagok ellenben (az elektropozitivek) a pozitív áramot a víz irányával ellenkező irányban keringtetik, ilyen pld. a piros ultramarin és anthracit. Azt találtam továbbá, hogy az áramerősség minden esetben az Ohm törvényének megfelelő, vagyis hogy arányos az elektromótoros erővel és fordított arányban áll a réteg belső ellenállásával, mely belső ellenállás a réteg (anyag-, folyadék) elektromos vezetőképességétől, vastagságától és a fölüle t nagyságától függ. Mint említettem a réteg vezetőképességét (és ezáltal az áramerősségét) megfelelő elektrolytek segélyével növelhetjük anélkül, hogy az elektromótoros erő csökkene, sőt ellenkezőleg ezen erő nagy belső ellenállásnál növekszik. Ha a vezetőképességet alkalmatlan elektrolytek segélyével növeljük, a feszültség és az áramerősség is csökken, sőt bizonyos körülmények között egészen meg is szüntethető. Ez elektronegativ testek számára alkalmas elektrolytek bázisok, elektropozitiv testek számára alkalmasak pedig a savak, a hol is megjegyzendő, hogy nemcsak az elektrolyteknek savas vagy alkálikus reakciója jön tekintetbe, hanem hogy hatásuknak mértéke az illető elektrolytek természetétől is függ. Néha bizonyos anyagok, pld. üveg, porcellán stb. maguk is elektrolyteket váltanak ki, melyek a kérdéses anyag számára alkalmasak, vagy alkalmatlanok lehetnek. Ily testek ez utóbbi esetben kisebb potenciált mutatnak, mint amekkora természetüknek megfelel, sőt bizonyos körülmények között elektromosan közömbös testek alakjában is nyilvánulhatnak. Ha a test alkalmas elektrolyteket vált ki, annak koncentrációja oly nagy lehet, hogy a nyomásnak megfelelő legjobb áramrelatió nem létesülhet. Az elektrolytek hatása akkora, hogy a diafragmaáramok keletkezése az ionok jelenlétéhez látszik kötve lenni.