Szabadalmi Közlöny és Védjegyértesítő, 1975 (80. évfolyam, 1-12. szám)
1975-02-01 / 2. szám
2. szám SZABADALMI KÖZLÖNY 80. ÉVF. 1975. ÉV 89 meghatározásánál, hogy a találmányi díjat, illetve a találmány alkalmazásával kapcsolatos költségeket az eddigi önköltségek mellett, ahhoz hozzáadva és nem annak függvényében kell figyelembe venni. Korábbi években a találmányi díj megállapításánál új terméknél az önköltség alakulását vették kiindulási alapul. (29/1959, (V, 10). Korm. rendelet 11. § b) pont). Megállapítható, hogy e femi három tényező közül ez van legkevésbé reális kapcsolatban a találmányi díj nagyságával. A jelenlegi rendelet többek között elsősorban ezért is hagyja el az önköltségen alapuló díjmegállapítást. A'valóságban ugyanis a találmány alkalmazása vagy befolyásolja, vagy nem az eredeti önköltséget. Ha nem befolyásolja, akkor azért nem tekinthető reális alapnak, ha pedig befolyásolja, akkor éppen fordított arányban kell figyelembe venni, mint ahogyan azt eddig tették. Azok a találmányok jók, amelyek csökkentik, nem pedig azok, amelyek növelik az önköltséget. Ezért az eddig figyelembe vett egyenes arány helyett a valóságban éppen fordított arány érvényes. Az általános tapasztalatok azt mutatták, hogy a feltalálók egy része önkéntelenül is az egyszerű, gazdaságos megoldás helyett magas önköltségü, nagy munka és anyag ráfordítású, bonyolult megoldásokra törekszik, hogy ezzel magasabb feltalálói díjhoz jusson. Az értékes, de egyszerű, olcsó megoldások létrehozásában, amely ugyanakkor az ipar érdeke lenne, nem voltak érdekeltek a feltalálók. Az eladási ár — amennyiben az a piaci értékítéleten alapszik és nem rögzített, illetve maximált ár — már lényegesen közelebb áll a díjazás mértékének megállapítására. Pl. egy olyan találmánynál, amelynek alacsony az előállítási költsége és tulajdonképpen a találmány hozzáadásával válik lehetővé, hogy az önköltséggel össze nem mérhető és kapcsolatban már nem álló, sok esetben igen magas világpiaci áron kerüljön eladásra, a magas eladási ár a találmányi díjazás százalékban kifejezett alapját jelentheti. (Ilyen extrém esetben az is elképzelhető, hogy átmenetileg ill. a díjfizetés első szakaszában az eladási árban érvényesített találmányi díj a tényleges haszon nagyságát is elérheti, illetve azzal azonos nagyságrendbe kerülhet): Sok esetben az eladási ár nagyságában nem egy találmány, hanem több találmány, illetve jelentős mennyiségű know-how hatása dominál. Ebben az esetben egy-egy találmány feltalálói díjazásának alapját a hasznos eredmény képezi, ennek is az elhatárolt része, amely közvetlenül, vagy közvetve a találmány felhasználásából ered. Ez adja egyúttal azt az elméleti maximális díjazási határt, amely a találmány díjazásánál adható. A gyakorlatban — érthető okokból — egy szolgálati találmánynál az így képződött többlet haszonnak csak egy bizonyos része, annak kb. 1—20%-a lehet a feltalálót megillető díj. Amennyiben egy berendezésben egyszerre több találmány kerül alkalmazásra, meg kell állapítani, hogy a találmányok révén létrehozott és elkülönített többlethaszon létrehozásában az egyes találmányok egymáshoz viszonyítva milyen mértékben vettek részt. A haszon alapján járó feltalálói díjak nagysága természetesen egészen másként alakul, mint a korábbi jogszabály szerint (önköltségi alapon.) Összehasonlítás esetén az új rendszer sok esetben alacsonyabb díjösszeget eredményez mint a régi, aminek egyik oka, hogy a múltban a feltalálók — igen helytelenül — a magas önköltségű találmányok létrehozásában voltak érdekelve. Nem kell azonban azt sem figyelmen kívül hagyni, hogy a régi díjazási forma szerint csak 5 évig, a jelenlegi szerint a szabadalom fennállásának egész idejére, — kedvező esetben 20 évig — lehet díjat fizetni. Miután sok vitát eredményezhet a feltalálói díjak megállapítása, célszerű részletesen elemezni annak meghatározását. Szorosan véve két — bizonyos mértékben egymástól elhatárolt — szempontot kell elemezni: — A találmány által létrehozott — elkülönített — hasznos eredmény értelmezése (a találmányt magábanfoglaló nagyobb egység, berendezés, stb. teljes hasznának figyelembevétele mellett). (2ip.) — A találmányi díj százalékos megállapítása (a találmány által létrehozott, elkülönített hasznos eredmény hány százaléka legyen a feltalálói díj). (З.р.) Ezeket a tényezőket először külön-külön elemezzük, majd azok együttes hatása, illetve egymásra hatása alapján a találmányi díj nagyságát kialakítjuk. (4.p.) 2. A találmány által létrehozott hasznos eredmény (a fizetési alap) megállapítása A találmány által létrehozott hasznos eredmény megállapításánál első lépésként a találmány által lefedett részt szabadalmazott találmánynál a szabadalom terjedelmét, (lásd. 1969. évi II. törvény 13. §.) kell meghatározni, melyet fedési százalékban fejezünk ki. A végtermék műszaki jellemzőinek mekkora részét fedi például a találmány szerinti megoldás. Szabadalmazott eljárás esetén a helyzet bonyolultabb, mert az ilyen szabadalom terjedelme az eljárással előállított termékre is kiterjed. A terjedelem megállapításával részletesen nem kívánunk foglalkozni. A teljesség kedvéért utalunk csupán arra, hogy a szabadalmi igénypontból kell kiindulni és a terjedelemre vonatkozóan elsősorban az igénypont tárgyi köre, a jellemző résszel együtt ad útbaigazítást. (A jelenlegi joggyakorlat szerint — erre általában nem mindig gondolnak — az igénypont jellemző része előtti tárgyi körben szereplő, de ismert jellemzőket figyelembe kell venni, ha a jellemző rész megvalósul). A fedési százalék megállapításánál a legegyszerűbb eset, ha a szabadalom a teljes alkatrészt, önálló egységet, műszert, berendezést fedi. Ez a feltétel egy-egy alkatrésznél (pl. kapcsoló, ellenállás, stb.), kisebb-nagyobb önállóan működő egységnél (erősítő, modulátor, szűrő, stb.) gyakran megvalósul. Gyakori eset azonban, hogy a találmányt egy nagyobb berendezésbe, keretbe építették be. Ilyenkor a fedés meghatározása már sokkal bonyolultabb feladatot jelent, mert a szabadalom terjedelme kiterjedhet az egész berendezésre ill. annak több egységére is. A szabadalom kiterjedhet pl. olyan egységre is (erősítők, tápegységek, tápvonalak, szűrők, riasztó áramkörök, stb.), amelyek nem mindig, vagy nem minden esetben a találmány megvalósulását szolgálják, illetve más egységeket is kiszolgálnak. Ebben az esetben akkor járunk el a leghelyesebben, ha szorosan a találmány megvalósulását szolgáló egységet 90—100%-os fedéssel, a többi egységet — feltéve, hogy a szabadalom terjedelme az igénypont szerint arra is kiterjed — műszaki becsléssel megállapított kisebb-nagyobb fedési százalékkal vesszük figyelembe. Ilymódon vehető pl. általában figyelembe az összes jelútba, vagy egy közvetlen technológiai folyamatba eső, illetve kiszolgáló egység. A fedési százalék megállapítása magasfoku iparjogvédelmi és műszaki képzettségű szakembert kíván. Amennyiben a szabadalom terjedelmét, illetve a fedési százalékot meghatároztuk, kerülhet sor a találmány által létrehozott hasznos eredmény megállapítására. Ritka az az eset, hogy a találmány felhasználásából származó hasznos eredmény egyértelműen számszerűen és pénzben könnyen kimutatható. Ilyen eset például, amikor egy kis ráfordítással, rendszerint fejlesztési melléktermékként létrejött találmány értékesítéséről van szó, ahol a pénzben kifejezett hasznos eredmény a szabadalmaztatásra és értékesítésre fordított költségek előzetes levonásával csökkentett tiszta bevétel. Legtöbbször azonban nem a szabadalom használati-, vagy tulajdon-joga kerül eladásra, illetve átruházásra, hanem a találmány valamilyen új termékben kerül felhasználásra és a találmány haszna a termék árában valósul meg. Ez utóbbi esetben a hasznos eredmény meghatározásánál először megállapítjuk a szabadalom által lefedett részek pénzben kifejezett hasznos eredményét, amely célszerűen a teljes önköltség és a termelői ár különbözete (eszköz-arányos nyereség). Közbevetőleg megjegyezzük, hogy a vállalatok árképzése egységes szabályok és alapelvek szerint történik, a végrehajtásban kisebb-nagyobb eltérések lehetségesek.
