Szabadalmi Közlöny és Védjegyértesítő, 1975 (80. évfolyam, 1-12. szám)
1975-02-01 / 2. szám
( Iparjogvédelmi gyakorlat ) A TALÁLMÁNYOK HASZNOS EREDMÉNYÉNEK, A TALÁLMÁNYI DÍJNAK, LICENC DÍJNAK A MEGHATÁROZÁSA, ELSZÁMOLÁSA, AZ EZZEL KAPCSOLATOS FELADATOK A találmányi (feltalálót megillető) díjak, továbbá licencdíjak meghatározása egy-egy konkrét esetben rendszerint komoly nehézségeket okoz. Ez a nehézség az utóbbi időben fokozódott, mert az 1969. évi II. tv. a találmányok szabadalmi oltalmáról, valamint a szolgálati találmányért járó díjazásról és a találmányokkal kapcsolatos egyes intézkedésekről szóló 45/1969. (XII. 29.) Korm. sz. rendelet — a korábbi kötöttségek részbeni feloldásával és a szerződéses szabadság fokozottabb érvényesítésével - nagyobb lehetőséget, de nagyobb felelősséget is ruházott e téren a vállalatokra. Ugyanakkor a vállalatok iparjogvédelmi szervezetei az új, nagyobb feladatok ellátására megfelelő kapacitást (létszám, megfelelő minősítésű szakember, stb.) nem minden esetben tudtak biztosítani. A komplex iparjogvédelmi tevékenységet folytató vállalatok, kutató intézetek vezetői részéről sűrűn hangoztatott igény, hogy lássanak napvilágot az iparjogvédelmi munkát megkönnyítő, valamint az ahhoz szükséges szervezet kereteit és feladatait is rögzítő, továbbá az egyes eljárásokat egységesítő tanulmányok. E tanulmány közreadásánál a kitűzött célt olyan szerkezeti felépítésben kívántuk elérni, hogy a szolgálati találmányok szerzőinek egységes díjazását, valamint a más vállalattól, intézettől átvételre kerülő műszaki-szellemi alkotások ellenértéke kiegyenlítését meghatározó licenc feltételeket egységes szerkezetben — két egymást követő, illetve kiegészítő — fejezetben mutatjuk be. L fejezet TALÁLMÁNYI DÍJAK 1. Találmányi díjak meghatározásának általános elemzése A 45/1969(XII. 29.) sz. KSorm. rendelet 2. § és 3. §-ai - különösen a 3. §■ (4) bekezdése — szerint akkor járunk el helyesen, ha a feltalálót megillető díjat az értékesítésből (hasznosításból) származó vállalati hasznos eredmény alapján állapítjuk meg. Nehézséget a hasznos eredmény megállapításánál elsősorban az okoz, hogy — megfelelő mérlegelés alapján — a találmány felhasználása során képződött összes hasznos eredményt figyelembe kell venni. A* nehézségre jellemző tipikus példa az az eset, ha egy termék a találmány felhasználása után is a korábbival azonos áron kerül eladásra. Ebben az esetben a találmány hasznosságát elsősorban az dönti el, hogy mi lett volna a termék jövőbeni sorsa, ha a találmány mégsem kerül felhasználásra. Eladható lett volna, vagy sem, az értékesítési kör bővült volna-e, vagy sem? Nyilvánvaló, hogy az egyik esetben jár, a másik esetben nem jár változatlan értékesítési ár ellenére feltalálói díj. Negatív válasz esetén minden esetre vizsgálni kell, hogy miért került a találmány alkalmazásra. Logikus ugyanis az, hogy csak akkor kerüljön egy találmány felhasználásra, ha a felhasználó szempontjából hasznos, de az is logikus, hogy a feltaláló megfelelő díjazásban részesüljön, ha találmánya ténylegesen felhasználásra került. Alapvetően helytelen tehát az a szemlélet, hogy azok, akik a találmányt felhasználásra elfogadták később, díjfizetés esetén, a találmány csekély hasznát, sőt káros voltát igyekeznek bizonyítani. A feltalálói díj összegének pontos megállapítását egy rendelkezés sem tartalmazza, miután nagyon nehéz a találmányok kihatását rendszerbe foglalni és az összes esetre érvényes értékelést készíteni. A legkisebb hibát akkor követjük el a díj nagyságának megállapításánál, ha abból a pénzügyi rendelkezésből indulunk ki, hogy a találmányi díjat a termelési költségek között kell elszámolni. Vizsgáljuk meg a találmányi díj megállapítása szemixmtjából figyelembe vehető legfontosabb három tényezőt: az eladási árat, az önköltséget és a hasznot. Miután a találmányi díjat a termelési költségek közt kell elszámolni, egyértelmű a termelési költségek
