Szabadalmi Közlöny és Védjegyértesítő, 1974 (79. évfolyam, 1-12. szám)
1974-05-01 / 5. szám
362 SZABADALMI KÖZLÖNY, 79. ÉVF. 1974. ÉV 5. szám olyan törvény-típusok álljanak rendelkezésre, amelyek közös elvi alapokon nyugvó nemzeti szabályozást — s ennek segítségével egymás jogainak is fokozott tiszteletbentartását - segítsék elő. A munkamódszer tekintetében a szoros együttműködés jellemezte a KGST iparjogvédelmi hivatalok munkáját. Az egyes témákat tárgyalásra a munkaprogram értelmében erre kijelölt ország hivatala készítette elő, amelyet a társhivatalok észrevételei nyomán tökéletesítettek. A téma jellegétől, jelentőségétől függően készült — egy adott kérdésben, elmélyült véleménycserék, viták eredményei alapján - elemző tanulmány vagy elvi jellegű irányelv, jogszabály - vagy egyezményszöveg. A tárgyalásokat mindenkor az együttműködés és kölcsönös segítség 1. Védjegyoltalom A védjegyekkel foglalkozó szakértői munka ténylegesen az 1962 májusában Prágában megtartott tanácskozással vette kezdetét, amelyen öt ország iparjogévdelmi hivatalának küldöttei vettek részt. (Német Demokratikus Köztársaság, Magyarország, Románia, Szovjetunió és Csehszlovákia.) E korszak védjegykultúrájára és a védjegyoltalmi helyzetére az volt jellemző, hogy az egyes KGST-országokban az igények mennyiségi kielégítésén túlmenően már a minőségi termelésre, a választék bővítésére, a lakosság magasabb színvonalon való ellátására törekedtek. A fokozott igények kielégítése érdekében a vállalatok, szövetkezetek között bizonyos mértékű verseny kezdett kialakulni. Megérett tehát a helyzet arra, hogy a forgalomba bocsátott árukat megkülönböztető jelzésekkel — elsősorban védjegyekkel — lássák el, amelyeknek segítségével nemcsak az előállító vagy értékesítő vállalat „kiléte" azonosítható, hanem alkalmas arra is, hogy a vevő az árut a megjelölés segítségével válassza ki, ízlése, igényei szerint. Az egyes országok védjegyjoga azonban nemcsak eltérő felfogást tükrözött, hanem részben hiányzott a szabályozás, részben már nem volt alkalmas arra, hogy e fokozott igényeket megfelelően kielégítse. A Szovjetunió 1962. évi védjegy jog szabálya ekkor volt kialakulóban. Magyarországon alapjaiban a múlt századra visszanyúló védjegytörvény szabályozta a jogterületet, és ez volt a helyzet Romániában is. Az NDK és Csehszlovákia 1952-ben, illetve 1954-ben kibocsátott jogszabályai is csak a legszükségesebb mértékben korszerűsítettek. A védjegyjog tehát megújhodás előtt állott, amelyhez az együttműködő országok iparjogédelmi hivatalainak közös alapelvekre, felfogásra volt szükségük. A Prágai Tanácskozás elsősorban ezt a célt szolgálta. Ennek megfelelően az eszmecserék során közös álláspont alakult ki a következő alapvető kérdésekben: — a védjegyek szerepének fontossága a szocialista országokban; — a védjegyek funkciójának elemzése; — a védjegy fogalmának korszerű meghatározása; — az oltalomban részesíthető védjegyfajták; — a védjegyjog szerzésre való jogosultság kérdése; — a lajstromozásra alkalmatlan megjelölések köre; — a célszerű oltalmi időtartam meghatározása; — a védjegy-átruházás lehetőségei és alapvető követelményei; — a licencia-engedélyezés alapvető feltételei; — az oltalom megszűnésével kapcsolatos problémák; — a szolgáltatási védjegyek jelentősége és oltalmazhatósága, továbbá — az áruk- és szolgáltatások osztályozásának követelményei. A védjegykérédésekkel ezután az 1965. évi együttműködés keretében foglalkoztak ismét, amikoris a munkálatokba már bekapcsolódtak Bulgária, Mongólia és Lengyelország szakértői is. Elsősorban azt a kérdést vizsgálták, időszerű lenne-e a KGST együttműködésben résztvevő országokban a kölcsönösen ki terjedő hatályú lajstromozás bevezetése. Mélyreható vizsgálódások eredményeképpen a hivatalvezetők értekezlete megállapította, hogy még sok tekintetben eltérő gazdasági és jogi szelleme hatotta át, egymás nemzeti sajátosságainak legmesszebbmenő tiszteletben tartásával. Magától értetődő, hogy a hosszú évek alatti rendszeres közös munka következtében olyan közvetlen baráti kapcsolat alakult ki a résztvevő sszakemberek között, amely ugyancsak nagy mértékben elősegítette a munka hatékonyságát. Az említett jogintézményekkel kapcsolatos munkálatokról teljes beszámolót adni úgyszólván lehetetlen. Mindössze arról lehet szó, hogy nagy vonalakban jellemezzük az együttműködés azon eredményeit, amelyeket a tanácskozások jegyzőkönyvei — mint ajánlásokat - rögzítettek. helyzet miatt a kérdés időelötti. Ugyanebben az időszakban közös vélemény alakult ki a védjegyeljárások illetékrendszere tekintetében, amely akkor különösen jelentős eltérést mutatott a különböző tagállamokban. Az 1966-os évben újabb jelentős — négy évre kiterjedő — szakasz vette kezdetét. Egyre inkább fokozódtak ugyanis a szélesedő áruszállítások következtében a kölcsönös védjegybejelentések és ennek nyomán az az igény, hogy az oltalomra alkalmatlanság, illetőleg a lajstromozhatóság kérdésében az elvi és a gyakorlati felfogást egyaránt közelítsük. A kiindulási anyagot — amely a korszerű nemzeti és nemzetközi szabályozások rendelkezéseit tekintetbe véve, első lépésként az elvi kérdések tisztázására törekedett — a magyar hivatal munkatársai dolgozták ki. Ezt követően a szovjet és az NDK hivatalok keretében — természetesen a többi társhivatal észrevételeit, tapasztalatait is felhasználva — számos gyakorlati irányelvet gyűjtöttek egybe, az oltalomra nem alkalmas megjelölések értelmezését illetően. (így a megkülönböztető jelleg megítélése, a szabadjelzések problémája, a megtévesztőnek minősülő jelzések, adatok kérdése, az összetéveszthetőség, az áruhasonlóság megítélésének szempontjai, a vásárlóközönség ismereteinek mérlegelése stb.) E széleskörű vizsgálódás, tanulmányozás, az ezzel kapcsolatos kiterjedt eszmecsere nagy hatással volt a KGST-országok védjegyjoggyakorlatára. E munkálatokkal összefüggésben került sor például a felségjelek és egyéb hivatalos jelzések cseréjére, amelyeket ilyen módon kölcsönösen figyelemmel kísérhetünk az elbíráló munka során. További igen hasznos eredménye az ezzel kapcsolatos gyakorlati együttműködésnek és a korszerű joggyakorlat fejlesztésének, hogy az egyes országok rendszeresen tájékoztatják egymást az oltalomra jellegzetesen alkalmatlannak minősített bejelentésekről. Lényegében ebben az időszakban indult meg az együttműködés az automatizált védjegykutatátokkal kapcsolatban, a Szovjetunió, az NDK és Csehszlovákia r kísérletei alapján. Ez a terület pedig természetesen fokozott jelentőséget adott az azonos illetve összetéveszthetőségig hasonló megjelölések, továbbá a hasonlónak minősülő áruk megítélésének, vizsgálatának, mivel a gépesített kutatáshoz szükséges adatfeldolgozásnál és a kutatási rendszer kialakításánál csak a gépi szelektálást követően kerül sor a szakember mérlegelő tevékenységére. Ez a folyamat adott szükségszerűen indítást olyan kérdésekben is, mint a védjegyek ábraelemeinek osztályozási rendszere, a szó- és ábraelemek indexelési rendszerének kialakítása és az alfabetikus mutatók kidolgozása. Az automatizált kutatásokra vonatkozó közös munkálatok részben igen hasznos tájékoztatást jelentettek az e téren még nem munkálkodó országok — pl. hazánk — szakembereinek, de a tapasztalatcsere ugyanakkor segítséget nyújtott a tényleges kísérletet folytatóknak is. (Mindezekkel a problémákkal a következő értekezletek foglalkoztak: Kijev — 1966; Bukarest — 1967; Usti nad Labem — 1968; Szófia - 1969; Berlin - 1969 és 1970; Prága - 1970. és 1971; Varsó - 1971).
