Szabadalmi Közlöny, 1934 (39. évfolyam, 1-24. szám)
1934-01-02 / 1. szám
in SZABADALMI KÖZLÖNY 1. szám. 2032 933. sz. Nemzeti Egység Pártja, Keresztény Kisgazda-, Földműves- és Polgári Párt Budapest, „Nemzeti színű alapon búzakalászt átfogó fogaskereket ábrázoló jelvény, illetve kiviteli alakjai.“ Bej. napja: 1933 okt. 14. (399/933.) 2033/933. sz. Pogány Pál magántisztviselő Budapest. „Bélyeges biztosítás tervezete.“ Bej. napja: 1933 dec. 9. (403 933.) 2034. /933. sz. Sajó Jenő bankigazgató Budapest. „Házbérveszteségek elleni biztosítás módszere és ily irányú vállalat tervezete.“ Bej. napja: 1933 dec. 11. (406/933.) 2035. /933. sz. Dr. ternyei Sarndy Ottó Lajos belgyógyász-szakorvos Budapest. „Ismeretterjesztő beszélő automata szerkezetnek műszaki tervezete és gyakorlati alkalmazásának rendszere.“ Bej. napja: 1932 aug. 19. (451/933.) NEM HIVATALOS KÉSZ. A védjegyhasonlóság gyakorlati megállapításáról/ Mi ,a célja az utánzónak? Nyilván az, bogy az eredeti márkacikk árukülsejét csupán annyi eltéréssel reprodukálja, hogy a gyanútlan vevőknek legalább egy részét megtévessze és bennük — az áru felületes megpillantásánál — azt a képzetet keltse, hogy az eredeti márkacikkel állanak szemben; — de ez ,az eltérés mégis elegendő legyen arra, hogy a bíróság előtt kibúvó gyanánt felhasználható legyen. A törvény — igen, helyesen — ennek a Janus-arcú kettős célnak á meghiúsítását azzal a rendelkezéssel kísérli meg, hogy nem mentesíti a jogsértő felet a jogkövetkezmények alól „oly csekély változtatás“, „vagy olyannyira nem eléggé észrevehető módon“ történő használat, — hogy „a közönséges vevő az áruk közti különbséget csak különös figyelem reáfordításával ismerheti fel.“ A tiltó szabály fején üti a szöget: attól tiltja el az utánzót, ami a sérelmes cselekmény hatékonyságát biztosítani alkalmas lehetne. Amilyen klasszikusan egyszerű, — mert természetes, szinte önként értetődő — ez a jogtétel, olyan súlyos komplikációkra vezet annak a gyakorlatba való átültetése! Az elmélet és a gyakorlat seholsem ingadozott két .alapvető elv kikristályosításában, amely az idézett tiltó jogszabály gyakorlati alkalmazását irányítja. Valóságos közhely számba megy az a tétel, hogy „az eredetinek az utánzattal való egybehasonlításánál a véd* Részlet dr. Fazekas Oszkárnak az Iparjogvédelmi Egyesület 1933 dec. 12-iki közgyűlésén tartott előadásából. jegynek (árukülsőnek) az összbenyomása az irányadó.“ Ugyanezt mondhatjuk arról a másik sarktételről, hogy „a megtévesztő hasonlóság elbírálásánál nem az eltérések, hanem a hasonló ságok vizsgálandók.“ Ahány vezérelv, annyi — önellenmondás! Mindnyájunk érzése az, hogy e tétel helyes, sőt logikai szükségszerűséggel folyik a törvényhozó célkitűzéséből, mert hiszen a gyanútlan vevőnek nem is támadhat az a gondolata, hogy elemezze a kiszolgáltatott árukülső ismérveit (gyakran nem is tudja, hogy egyáltalán vannak ilyen ismérvek és hogy azoknak jogi jelentőségük van), hanem csak az egészet (az „összbenyomást“) érzékeli úgy, amint az előtte jelentkezik. Ámde ez az összbenyomás — az elemek szemügyrevétele és értékelése nélkül — megfoghatatlan valami: gyakorlatilag nem definiálható és sem törvény, sem elmélet nem is tett még csak kísérletet sem arra, hogy az „összbenyomást“ egy gyakorlatilag megfogható körülírással konkretizálja. Minden hasonlósági kérdésben az „összbenyomás“ körülírása gyakorlatilag úgy megy végbe, hogy sorravesszük az árukülső egyes elemeit és saját egyéni apprécia tiónk szerint ezeket többékevésbbé jellegzeteseknek, az összbenyomás kialakítására több-kevesebb befolyással bírónak (dominálónak, vagy nemdominálónak) minősítjük. Másszóval: az eredeti árunak, avagy az utánzatnak „összbenyomása“ nem jeleníthető meg és nem közölhető a nyelv eszközeivel; nem konkretizálható az ítélet indokolásában, hanem mindenkor csak utolérhetetlen chimaera marad, amelyet — minden fogadkozás ellenére — mozaikszerűleg az árukülső egyes elemeiből vagyunk kénytelenek összeállítani. Hasonló önellenmondásha kerül a soha kétségbe nem vont igazság allűrjeivel jelentkező második sarktétel is, amikor a hasonlóságok vizsgálatára helyezi a nyomatékot, holott a törvény éppen ellenkezőleg: az „eltérések“ mibenlétének és mérvének a vizsgálatát teszi a megtévesztő hasonlóság tényálladékának kiindulási pontjává. A legnagyobb önellentmondást azonban az a kényszerűség hívja életre, hogy egyáltalán az eredetinek és ,az utánzatnak összehasonlításába kell bocsátkoznunk. Összehasonlítani két tárgyat csak úgy lehet egymással, ha azokat egymás mellé állítva vesszük szemügyre. Lehetetlen még csak előadnunk is a panaszt anélkül, hogy az eredetit, és az utánzatot a bíró elé ne helyezzük. Márpedig az eredetinek és az utánzatnak egymás mellett való megjelenése, az egyiknek a másikkal való szembeállítása és pláné az összehasonlítási műveletnek lefolytatása már eleve lehetetlenné teszi azt, hogy a bíró a törvény előírásának megfelelően
