Központi Értesítő, 1900 (25. évfolyam, 2. félév)
1900-11-04 / 94. szám
'9 sülyedö hajót. Nem ugy a nagy álló tökével dolgozó termelési ágakban. Már pedig a bányászat s a nagyipar túlnyomó nagy része e csoportba tartozik s a mennyire a technika fejlődését előre lehet lálni, mind nagyobb mértékben oda fog tartozni. Azokat az óriási tőkéket, melyek az aknákban és tárnákban, hutákban és gyárépületekben, gépekben és a legkülönbözőbb felszerelési tárgyakban lekötve vannak: nem lehet egyszerűen kivenni és máshova átültetni.1 ) De még hevertetni sem lehet, mert megromlanak s az üzleti összeköttetések fonala megszakad, a vállalat jövője tönkre van téve. Ám ezért súlyosak, ezért végzetesek a túltermelés veszélyei ép a bányászat és a nagyipar terén, ezért szenvednek ép ezek legtöbbel a termelés anarchiája alatt. Kétszeresen szenvednek; mert először a nagy álló tőkék kellő gyiimölcsöztetése, a termelési költség mérséklése ép itt kivánja leginkább az üzemképesség teljes kihasználását, tehát legnagyobb mértékben csábit a túltermelésre s mert másodszor annak orvosszerét, a tőkék kivonását, vagy a termelés abbanhagyását itt lehet legkevésbé alkalmazni. Am a franczia mondás: „la nécessité est la mére de l'invention", itt is bevált. A nagyipar és a vele rokon bányászati ágak a válságok ismételt csapásaitól megpuhulva megtalálták azok ellenszerét a kartellekben. Megpuhulást mondtam, mert csakugyan szükség volt erre, hogy a keserű orvosságot, a mely a kartellekben kinálkozott, bevegyék. A kartellek története s még inkább, a meghiusult kartellalkotási törekvések végtelen lánczolata a legszólóbb' bizonyítéka annak, milyen nehezére esett a vállalkozók zömének a kartellbe lépés. A vállalkozó, mint nevében is benn van, az az ember, a ki önállóan, függetlenül kezdeni és cselekedni, merni és koczkáztatni érez magában hivatást. Az az ember, a ki született optimista, mert azt hiszi, hogy neki minden sikerül. Bizva bizik tehetségeiben, ügyességében, szerencséjében, s hogy ezeket értékesítse, a végletekig ragaszkodik függetlenségéhez, szabadságához. Mennyi csalódás, mennyi keserű megalázás kell ahhoz, hogy az ilyen embert a vetélytársaival való egyezkedésre, szabad rendelkezési jogának feladására birják. A kezdet nehéz volt s azért igaz a mondás, hogy a kartelleket a szükség szülte: a németek szerint azok „Kinder der Noth".2) Az első ily nagyipari kartellek rendesen nem voltak tartósak. Mert a vállalkozókban, a mint a törvényt rontó szükség engedett, megint felébredt a vágy, kipróbálni önere') Ugyanezt kell mondani a mai közlekedési eszközökről: a vasútról, a gőzhajókról. 2) így nevezi őket már a kartellek első tudományos theoretikusa, Kleinwächter. Nagyon jellemző és világos képét adja e folyamatnak Wittgenstein, az osztrák sinkartel megteremtője, e kartell történetében. Elbeszéli, mint szállott a sinek ára az 1873. válság után s mikor 1878-ban a Ferencz József-vasut 6000 tonna sin szállítására irt ki pályázatot, ő 9 fortos árak idején, hogy e fontos tételt elnyerje, lement 8 frtra ajánlatában. Bár a legolcsóbb ajánlatot ő tette, a vasút főigazgatója megosztotta a szállitást más két vasmüvei, melyek szintén hajlandóknak nyilatkoztak ez árig lemenni. Alig hagyta el a főigazgató szobáját, találkozott e két vállalat vezetőjével és pár napra készen volt az első osztrák kartell. jüket, visszanyerni függetlenségüket. A közgazdaságtan manchesteri iskolájának elméleti és gyakorlati hivei nagy örömmel mutathattak rá azokra a kudarezokra, a melyeken a verseny kizárására irányuló egyesülések átmentek. Muló jelenségnek, a gazdasági depressió tartamával együtt lejáró folyamatoknak nézték őket, mert a szerződések megszegése,a külső verseny nyomása felbontotta őket sokszor, mielőtt még az egyezség érvénye lejárt volna s nem engedte meg megújításukat, mikor az lejárt. Mi lett a következmény? Ujabban kiélesedő verseny, nyomott árak, nyereségcsökkenés, sőt veszteség s azután a gyengébbek elpusztulása, mig ujabb kartell nem jött létre. Legkönnyebben ott alakul és áll fenn tartósan kartell, a hol kevés s a mellett egymáshoz körülbelül hasonló erejű vállalat kezében van valamely czikk termelése. Igen sok főt egy kalap alá hozni, őket a kartell előnyeinek átlátására és függetlenségük feladására bírni nehéz. De még nehezebb, szinte lehetetlen, az igen erős vállalatot a gyengébbekkel való megállapodásra bírni. Az a példa, a melyet Brentano a Verein für Socialpolitik 1894. évi bécsi ülésén a kartellügy vitatása alkalmából felhozott, teljesen jellemző, typikus. A német drótipar egy ágának vállalkozói elmentek leghatalmasabb versenytársukhoz, hogy kartellbelépésre birják. Ez egészen őszintén felkiálltott: «óh, én is belépjek? Hisz akkor életben tartalak benneteket! De én agyon akarlak benneteket uyomni!» Ha nem is ily nyersen kifejezve, de ugyanezen gondolattól vezetve utasítják vissza a kimagasló vállalatok a kartellre vonatkozó ajánlatokat. Viszont a leggyengébbek, a kik különben leghajlandóbbak volnának a kartellalkotásra, mert tudják, hogy a szabad versenyt nem állják ki: nem kellenek a középvállalatoknak. De ez akadályai a kartellalkotásnak eltűnnek, ha a vállalatok különböző erejűek ugyan, de vagy mégis megközelítőleg egyforma költséggel termelnek, — mi bányáknál fordul elő2 ) — vagy e feltétel nélkül is, ha nem egy, hanem több kimagasló vállalat van,3 ) avagy a kisvállalatok együttvéve mégis jelentékeny termelést mutatnak fel. Természetesen, mert már két egyenlő nagy vállalat is sok arra, hogy egy-egy magának monopolt biztosítson, tehát mindegyik előnyt lát a ') Hogy minő eszközökkel dolgoztak egy-egy kartell tagjai egymás ellen, arról jellemzően nyilatkozott a győri kereskedelmi és iparkamarához beadott véleményében egy üveg- és porczellánkereskedő. Huszonhét gyár kartellt köt, megállapítva az árakat. Tiz gyár elsőrendű, a másik tiz kevésbé jó, a többi hét silány árut termel. A rossz árut termelő, hogy vevőre tegyen szert, titkos bonifikácziót nyújt. És pedig megígéri a vevőnek, hogy pl. 180 láda táblaüvegnek a kartellárak mellett való fakturálásával 200 ládát fog tényleg szolgáltatni; vagy pl. az utazó elad 180 láda táblaüveget ily árak mellett, de nyomban letesz a megrendelő asztalára bonifikáczió czimén 120—180 frt készpénzt. 2) így a rajna-wesztfáliai szénsyndicatus vagy 100 tagja közt a legkisebb és legnagyobb termelő kontingense 20,000 tonna és 3 millió tonna közt mozgott. 8) Landesberger Wittgensteinnel szemben kimutatta a bécsi ülésen, hogy az osztrák szálvaskartellben tulajdonkép két nagy fő — az 54 millió frt részvénytőkével dolgozó osztr. alp. Montangesellschaft s a prágai Eisenindustriegesellschaft egyesült több kisebbel. Schriften des Vereins für Socialpolitik LXI. B. 220. 1,