Birtalan Győző: Óriáslépések az orvostudományban (Budapest, 1989)

Az orvostudomány ébredése

betegségek egyik nagy csoportját a túlságos feszesség, egy másikat a lazaság idézi elő. Ebből következett a különböző hőmérsékletű fürdők, iszappakolások, a masszírozás, a megfelelő hatású étrend, ivókúrák alkalmazása. A metodikusok nem hittek a természet gyógyító erőiben, ezért minden esetben aktív beavatkozást ajánlottak. Ez az egyszerű, könnyen érthető tan népszerűvé vált a rómaiak között. Egyben igazolta a rendkívül fejlett fürdőkultúrát, amiről Róma híres volt.

Egy másik divatos korabeli orvosi irányzat hívei azt vallották, hogy a betegségek természete és okai eleve megismerhetetlenek. Semmi értelme ilyesmiről elmélkedni. A megoldás: kipróbálni valamennyi lehetséges gyógyszert és gyógyeljárást, kiszűrni közülük a használhatókat. Azok, akik így gondolkodtak, „empirikus”-oknak nevezték magukat (empíria = tapasztalat). Az empirikusok igen elszegényítették a medicina tudományos részét, de néhány bevált gyógyszer kikísérletezésében és népszerűsítésében érdemeket szereztek. Ők végeztek először légcsőmetszést is a fulladásos halál elkerülésére.

Az 1. században egyre nagyobb figyelmet szenteltek a levegő (görögül pneuma) életadó jelentőségének. Ezen akkoriban nem egyszerűen a levegőt mint gázt értették, hanem mindazt az energiaforrást, amit a pneuma a szervezetbe közvetít. Úgy gondolták, hogy ez az igen finom anyag az agyba, a szívbe és a májba jutva, háromféle „szellemmé” (spiritus) alakul át. Az agyban képződő az értelmi képességet, a szívben keletkező az érzést, a májban termelődő a „természeti” (vegetatív) tevékenységet tartja fenn és irányítja. E tan megfogalmazói és hirdetői természetesen inkább filozófusok voltak, mint orvosok, a gyakorlatban nem is hoztak újat. A császárkori Rómában igen sokféle változatban éltek egymás mellett és egymással vitázva, torzsalkodva ezek az irányzatok. Rajtuk kívül még se szeri, se száma a különböző, részben tanulatlan gyógyspecialistáknak. Sérvoperatőrök, fogászok, bőrgyógyászok, szülésznők, gyógyárusok, méreg- és ellenméreg-keverők és ki tudja, hányféle szerzet próbált ott megélni, egyebek között az emberi tudatlanságból és hiszékenységből. Rómában akkor együtt volt a legnagyobb szellemi és anyagi gazdagság, valamint a legnyomorultabb, legzüllöttebb szegénység.

23