Heller Farkas: Közgazdaságtan 2. Alkalmazott közgazdaságtan (Budapest, 1947)
VII. Rész. Társadalmi politika (szociálpolitika) - III. Fejezet. Jövedelemeloszlási politika
283 munkákat azért végezteti, hogy kereseti lehetőségeket adjon a munkanélkülieknek. Indokolja ezt egyrészről annak a tudata, hogy a közgazdaság rosszul van megszervezve akkor, ha széles rétegeknek nem nyújt alkalmat a bekapcsolódásra, másrészről pedig az, hogy a munkanélküliek hada állandó veszedelmet jelent a társadalomra. Ugyanezek az okok teszik szükségessé bizonyos körülmények között a munkanélküliek közvetlen segélyezését is. Ez a gondolat már az első világháború előtt kezdett magának utat törni, amidőn jelentékenyebb nehézségek e téren nem is merültek fel, mert a munkanélküliség rendes viszonyok között nem olyan méretű, hogy a társadalom az ily segélyezést el nem bírná. Ekkor inkább elvi szempontból ellenezték a segélyezést. Nevezetesen arra utaltak, hogy a munkanélküliek támogatása a munkakerülést előmozdítja. Ezért a segélyezés hívei azt követelték, hogy a munkásokat magukat is bele kell vonni a segélyezésbe, hogy társaik esetleges munkakerülése őket is terhelje. így keletkezett a genti rendszer, amely lényegében segélyezési rendszer. A segélyeket a szakszervezetek, vagy egyéb e célokra alakult szervezetek útján utalják ki. A segélyezést tehát az erre alakult szervezet végzi és a hatóság csak hozzájárul a munkanélküliek segélyezéséhez, illetőleg a segélyeknek csak egy részét fizeti. Hogy a munkásokat ne kényszerítsék segélyezéssel a szakszervezetekbe, egyes városok maguk is kezdtek munkanélküli segélyeket nyújtani. A munkanélküliek segélyezése egyébként a szakszervezetektől indult ki, amelyek azért tértek erre az útra, hogy az elhelyezkedés nélküli munkások ne legyenek kénytelenek minden áron munkára vállalkozni és ne rontsák így ,a munkafeltételeket. Nagy nehézségeket idézett fel a munkanélküliek segélyezése a világháború után, mert ekkor a munkanélküliség oly méreteket öltött, hogy a segélyekből szinte elviselhetetlen terhek származtak. Ezek enyhítése érdekében egyrészről a munkanélküliségi biztosítás útjára terelték a segélyezést, ami azonban a pénzügyi terhet el nem hárítja, másrészről pedig magának a közgazdaságnak bizonyos irányokban való támogatásával és így munkaalkalmak teremtésével igyekeztek a terhet csökkenteni. így p. o. Anglia és Svájc, amelyek egyébként a gazdasági életbe nem szívesen avatkoztak be, egyes iparágak támogatására tettek intézkedéseket. Megkísérelték máshol azt is, hogy a háború után a hazatérő munkások megtartására és csak lassanként való elbocsátására kötelezték a vállalatokat. Amíg a vállalkozó saját tőkéjével saját kockázatára dolgozik, ez természetesen nem jelentéktelen akadályokba ütközik és sokáig fenn nem tartható. Így azután a pénzbeli segélyezés elől sem lehetett kitérni. Behatóan szabályozta e kérdést Németország, a községek kötelességévé téve a munkanélküliek támogatását azzal, hogy a birodalom és az országok fizetik a segélyeknek jelentékeny részét. Az ily segélyezésnek feltételéül kell kikötni, hogy csak olyanok élvezhetik, akik a nekik felkínált megfelelő munkaalkalmat vissza nem utasították. Németországban jelentékenyen kifejlesztétték a termelékeny munkanélküli segélyeket. Számos esetben ugyanis oly segélyeket, vagy közkölesönöket folyósítottak, amelyek az illetőnek existenciája megteremtésére szol gálnak alapul. Ahol alkalmazható, ez mindenesetre jobb megoldás, mint az egyszerű segélyezés, mert utóbbinak, kivált ha nem alacsony, mindig meg van az a hatása, hogy a munkától való elszokást mozdítja elő. Ha tehát a munkanélküliségi küzdelem eszközeit osztályozzuk, akkor a pénzbeli támogatás mindig az utolsó sorba kell, hogy kerüljön, amely csak akkor eszközlendő, ha egyéb megoldási mód nincsen. Az általános társadalompolitikai elveknek leginkább a munkanélküliség elleni biztosítás felel meg. Intézményesen oldja meg a kérdést és gondos keresztülvitel mellett a terhet a tehetősebb rétegek, valamint a foglalkozásukban megmaradt munkások között osztja meg és így a jövedelemeloszlás
