Heller Farkas: Közgazdaságtan 2. Alkalmazott közgazdaságtan (Budapest, 1947)
IV. Rész. Valutapolitika - II. Fejezet. Külső valutapolitika
165 áramlása. A skandináv országok, Hollandia és Spanyolország, valamint az Egyesült Államok aranyban bővelkedő országok lettek.1 A külkereskedelem rendes menetének megakadásával az egyes országok árszínvonala mindinkább függetlenült egymástól. A belföldi pénzérték az infláció befolyása alá került és az árszínvonalnak a többi országokétól való függetlenülését a gazdaságpolitikai elzárkózás erősen fokozta. Ezzel a különböző országok pénzének egymás közötti paritásai is megbomlottak. A valuta - zavar, amely így keletkezett, valamint a pénzértéknek, különösen a háború befejezése után nagy méreteket öltő inflációval bekövetkezett erős ingadozásai mindenfelé a pénzérték megszilárdításának vágyát keltették, amely óhaj megvalósításának eszközét az aranyvaluta helyreállításábán látták.1 2 A nehézségek azonban igen nagyok voltak. Eltekintve az árszínvonalak és a váltóárfolyamok régi viszonyának megbomlásától, a szükséges aranymennyiség biztosítása komoly gondokat okozott, miután az európai országok nagy részének aranykészlete erősen csökkent és a háborús jóvátételi terhek és a külföldi háborús adósságok szolgálata erősen fokozták az aranyszükségletet, amihez az is hozzájárult, hogy az aranytermelés az 19CL7—1922. években jelentékenyen süllyedt. Ezek hatása alatt az 1922. évi genuai nemzetközi konferencia az aranyvailuta megvalósításának olyan módját javasolta^ amely a régi aranyvalutánál csekélyebb aranyszükségletet támaszt. A konferencia nemcsak az aranymagvalutát ajánlotta megoldásként, hanem annak azt az alakját is, amelyet aranydevizavalutának (gold exchange standard) neveztek, mert nemcsak a belföldön tartja feleslegesnek az aranyérmék forgalmát, hanem a jegybankoknak is azt ajánlja, hogy a valuta alátámasztásához szükséges mérsékelt aranytartalék mellett aranyra szóló devizákkal (külföldi váltókkal) és külföldi jegybankoknál tartott aranyra szóló követelésekkel biztosítsák a váltóárfolyamnak a paritás körüli színvonalon tartását. Ezt a tanácsot azok az országok meg is fogadták, amelyeknek kisebb volt az aranykészletük; a jeg37banktörvényt Németország és Olaszország úgy módosították, hogy bizonyos hányadig a külföldi váltók is beleszámítanak a bankjegyfedezetbe; Ausztriában és Magyarországban ez már régebben így volt. Az aranyvaluta régi hívei3 4 * * ázonban ekkor még megmaradtak azon az állásponton, hogy a bankjegyfedezetnek aranyból kell állania. A genuai konferenciának másik tanácsát azonban megfogadták, amely szerint a jegybankok közötti összműködés kívánatos az aranyvaluta fenntartása érdekében. HQgy az aranyvalutára való visszatérés mégis hosszabb ideig késett, ennek az erősödő inflációtól eltekintve fő akadálya az volt, hogy Európában az első lépést Angliától várták, amely azonban, miután a háború utáni években a font értéke a dollárral szemben erősen süllyedt, nehéz kérdés előtt állt.* Mint a háború előtt a világforgalom és az aranyforgalom központja, nem tudta magát arra elhatározni, hogy a fontot a dollárral szemben a régi paritáson alul állandósítsa, a fontnak lesüllyedt értékéről való felemelése azonban az angol kivitelt drágasága folytán nehezítette. Végül is Anglia hosszabb habozás után valutája tekintélyének védelme érdekében mégis inkább magára vette ezt az áldozatot és 1925-ben a fontot a dollárral szemben régi paritásán stbilizálta. Az Angol Bank más országoknak is igyekezett megkönnyíteni az aranyvailutára visszatérést. Így p. o. már 1924-ben lehetővé 1 Hollandia aranykészlete 1913-tól 1921-ig 60 9 millió dollárról 245'6 millióra, Spanyolországé 925 millióról 479'2 millióra, Svájcé 225 millióról 450 1, az Egyesült Államoké pedig 691 5 millióról 2529 6 millióra növekedett. (V. ö. Cassel: Das Geldwesen nach 1914. Leipzig, 1925, az 55- old.) 2 Ezt javasolta már 1918-ban az Angliába kiküldött Cunliffe Committee. 3 Így Anglia, Franciaország, Hollandia, Svájc, Svédország és Norvégia. 4 Ennek főoka az volt, hogy az angolok az amerikai árszínvonal emelkedésében, reménykedtek, ami a font és dollár régi viszonyát magától visszaállította volna. (Erről v. ö. Cassel: Das Stabilisierungsproblem. Leipzig, 1926, a 77. old.)
