Heller Farkas: Közgazdaságtan 2. Alkalmazott közgazdaságtan (Budapest, 1947)
IV. Rész. Valutapolitika - I. Fejezet. Belső valutapolitika
156 Kétségtelenül az Egyesült Államok rendszere felel meg a következetesség követelményeinek. Csak ez veszi figyelembe azt, hogy a hitelbankok is tényezői a pénzmennyiség alakításának és ezért a fedezet előírásával korlátot szab a letétekre építhető forgalomnak. Ha egyszer megértjük azt, hogy miként a bankjegyek a hitelnyújtásnak és ezzel a pénzmennyiségnek a fémpénzmennyiségen túl való kiterjesztését teszik lehetővé, ugyanezt teszik a hitelbankok általában a készpénz mennyiségének fokozott kihasználásával, akkor csak az lehet következetes álláspont, hogy, miként a forgalomba kerülő bankjegymennyiségnek, úgy a forgalomba kerülő zsirális pénzmennyiségnek is határt szabunk fedezet előírásával. Igaz, hogy még ez sem nyújt teljes biztosítékot a pénzforgalomnak hitel útján való túlságos kiterjesztése ellen, de azt mindenesetre fékezi. Magának a jegybanknak csak a készpénzforgalmon keresztül van közvetlen befolyása a hitelbankokra, de minél szorosabbra tudja fűzni a hitelbankhoz való viszonyát, annál inkább befolyást nyer általában azok hitelpolitikájára is. Ahhoz, hogy a pénzmennyiség szabályozása valóban hatályos legyen, a hitelnyújtásnak a jegybank részéről való ellenőrzésére (Kreditkontrolle) van szükség, ami természetesen nem azt jelenti, hogy a jegybank közvetlenül nyúl belé a hitelbankok tevékenységébe, hanem csak azt, hogy a hiteleknek a megítélése szerint nem kívánatos kiterjesztése esetében kamatlábpolitikájával és a rendelkezésére álló egyéb eszközökkel igyekszik a hitelbankokat a hitelek további kiterjesztésétől visszatartani.1 Szükség1 esetére erősebb eszköz is áll a jegybank rendelkezésére. Ez a hitelmegszorítás (hitelrestrictio). A jegybank szűkíti a bankoknak nyújtott hitelkeretet'és igyekszik a hitelbankokat arra szorítani, hogy hasonlóképen cselekedjenek ügyfeleikkel szemben és esetleg a hitelnyújtásnál szem előtt tartandó elveket is megállapítja. Ez különösen arra vonatkozhatok, hogy milyen célok szolgálatában álló hitelek engedélyezhetek és milyenek mellőzendők. A jegybank feladatköre, mint látjuk, az idők folyamán jelentőségében erősen emelkedik és kiszélesedik. A jegybank mindinkább a hitelszervezet vezetője és irányítója lesz, mert hatályos valutapolitikát csak ezen az úton folytathat az állam. Csak így érhető el a pénzforgalomnak a gazdasági politika célkitűzéseinek megfelelő kiszélesítése vagy összeszűkítése. A diszkont valutapolitikai jelentőségének felismerése sokáig tartott. Az Angol Bank, amely a jegybanbügy kifejlődésében vezetőszerepet játszott, a Peel-acta után még hosszá időn keresztül a diszkontot nem a szorosabb értelemben vett bankjegypolitika érdekében kezelte, hanem egyéb banküzleteire való tekintettel, felismerve azt, hogy a pénzpiaccal csak úgy maradhat szoros kapcsolatban, ha váltóleszámítolási kamatlábát ennek állásához igazítja. Így voltaképen évtizedeken keresztül elsősorban abban az irányban használta fel diszkontját, hogy a váltóleszámítolás terén ne veszítse el szerepét a piacon. E közben merült fel azután mindjobban az a gondolat, hogy a bankráta a pénzmennyiség szabályozásának és a pénzpiac irányításának is jó eszköze lehet. Az Angol Bank ezután a legkiadósabban élt ezzel az eszközzel és 1876—1907 között nem kevesebb, mint 187-szer változtatta kamatlábát. A Német Birodalmi Bank, ha nem is oly gyakran, de mégis 1,16-szor változtatta a jelzett időben leszámítolási kamatlábát, míg a Francia Bank a diszkontpolitikával sokkal kisebb mértékben élt és a fenti időszakban csak 29-szer eszközölt változtatást leszámítolási kamatlábán. Hasonlókép az Osztrák-Magyar Bank is a jelzett időben csak 40-szer módosította a kamatlábát. Későbbi időszakban a kamatlábváltozások Angliában is ritkábbak lettek. A céltudatos diszkontpolitika kialakulását erősen előmozdította annak belátása, hogy a currency elmélet által feltételezett mechanizmus, amely az aranykészleten keresztül az árszínvonal változásai szerint szabályozná a bankjegymennyiséget, teljes fedezet 1 Midőn H931-ben az Österreichische Kreditanstalt összeomlott és ez a nagy bankválságot felidézte, egyesek a jegybank vezetőségét hibáztatták, hogy nem hárította el idejekorán a bajt. (V. ö. Der österreichische Volkswirt XXIII. évf. [1931.] a 999. old.) Hasonlóképen szemrehányás érte a svéd jegybank vezetőségét a Kreuger-Konzern bukása alkalmából. (V. ö. u. о. XXIV. évf. [1932.] a 794. old )
