Heller Farkas: Közgazdaságtan 2. Alkalmazott közgazdaságtan (Budapest, 1947)
IV. Rész. Valutapolitika - I. Fejezet. Belső valutapolitika
157 mellett sem működik pontosan.1 Amíg ugyanis a banknak az aranytartalék alapján van ki nem bocsátott jegytaTtaléka. a bankjegyforgalom nem csökken automatikusan, hanem még növekedhetik is. A csökkenés csak akkor követi az aranyfedezet apadását, ha a tartalék is ki van már bocsátva. Ekkor azonban a jegyforgalom csökkentése már megrázkódtatja a gazdasági életet. Minthogy ezt el kell kerülni, nyilvánvaló, hogy a banknak céltudatosan a diszkont szabályozásával kell a jegyforgalmat irányítania és nem szabad azt egészen a currency elmélet által feltételezett mechanizmusra bíznia. Minthogy a bankok készpénzszükségletük révén függnek a jegybanktól, e függésük nemcsak a konjunktúra alakulása szerint különböző, hanem eltérő a bankhitel fajai szerint is. Legnagyobb a bankok függése a jegybanktól a váltó-, a lombard- és folyószámlahiteleknél, mert ezekből kifolyólag támadnak legkönnyebben készpénzigények a bankokkal szemben. Függetlenebbek a közvetlenül a szervezett pénzpiacnak vagyis a tőzsdének nyújtott hiteleik tekintetében. Ezért a magánkamatláb (Privatdiskont), a napipénz és a reporthitelek kamatlába nem áll olyan közvetlen összefüggésben a bankrátával. Itt a pénzkereslet, amely szoros kapcsolatban van a spekulációval, és a bankok rövid lejáratra elhelyezhető feleslegeinek mennyisége a döntő tényezők. A diszkontpolitika egyik célja, a konjunktúrapolitika szempontjából, e körülmény nem csekély akadályt képez, mert éppen ezek a tőzsdei hitelek erős élesztői a konjunktúrának és ezzel emelhetik a hitelbankok ellenállását a jegybank diszkontpolitikájával szemben. Az európai jegybanktörvények még mindig azon az alapon állnak, minthogyha csupán a jegybank tevékenysége és forgalma kívánna szabályozást akkor, ha a pénzmennyiségre befolyást akarunk gyakorolni. Ezen banktörvények, midőn a jegybank zsirális tartozásainak fedezetéről gondoskodnak, csak a jegybank likviditását tartják szem előtt. Ha azonban a hitelbankok is tényezői a pénzmennyiségnek a jegybanknak a pénzmennyiséget szabályozó politikája csak úgy lehet igazán hatályos, ha a hitelbankok pénzteremtő tevékenysége bizonyos korlátoknak van alávetve. Ha figvelembe vesszük fenti megállapításunkat, hogy a készpénznélküli forgalom a hitelbankok függését a jegybanktól gyengíti, akkor még erősebben domborodik ki annak a kívánatos volta, hogy a hitelbankok fizetési erőt teremtő tevékenysége is bevonassák a szabályozásba. Ez annál is inkább szükséges, mert, miként fönt meg kellett állapítanunk, a pénzmennyiség szabályozására irányuló diszkontpolitikának és egyéb eszközöknek is megvannak a korlátái és így a jegybank befolyása a pénzforgalomra ezekkel az eszközökkel amúgy sincsen teljesen hatályosan biztosítva. Helyesen mutat rá Kurt Herrmann, hogy az amerikai jegybankok hatalma a pénzmennyiség fölött nagyrészben a zsirális pénzek fedezési kötelezettségére vonatkozó rendelkezésén nyugszik. iL. alább említett munkájának %. old.) Ezek ugyanis hiteleiket csak akkor terjeszthetik ki, ha megfelelő készpénzt fizetnek be a tartalékbankba, hogy letéteik lO'e-a fedezve legyen. Ezt bankjegyben vagy aranyban kell letenniök. A szükséges bankjegyeket csak újabb letétek magukhoz vonásával vagy váltóanyagnak a jegybanknál leszámítolásával szerezhetik meg. Ez utóbbi azonban már a jegybank által befolyásolható. Azt is meggyőzően mutatja ki Herrmann, hogy eddig miért nem működött kifogástalanul e mechanizmus. A bankokhoz ugyanis az Cnió háború utáni sajátos helyzeténél fogva annyi arany’ áramlott, hogy’ könnyen fizették be a hitelek növeléséhez szükséges fedezetet. Ami végül a hitelmegszorítást illeti, ezzel az erőszakos és kényes eszközzel a jegybank csak válságok esetén szokott élni Igv p. о. a Német Birodalmi Bank 1924-ben, majd pedig 1929-ben alkalmazta azt. Midőn azonban 1931-ben is hitelmegszorítással vélt segíthetni a válságos helyzeten, csak bajt okozott, mert a pénzügyi nehézségeket a bekövetkezett gazdasági pangás idején csak növelte. A világháború folyamán azután széleskörű alkalmazást nyert a hitelmegszorítás.2 Plenge: Von der Diskontpolitik zur Herrschaft über den Geldmarkt. Berlin, 1915. — Landmann, J.: System der Diskontpolitik. Leipzig, 1900. — Aretz: Die Entwicklung der Diskontpolitik der Bank von England. 1780—1850. Berlin, 1916. — Lumm, W.: Diskontpolitik. Berlin, 1926. — Beckhardt, S. M-: The Discount Policy of the Federal Reserve System. New York, 1924. 1 Ez kétségtelenül igaz. Mégis kissé túlzottnak látszik Mlynarski következő állítása: «The classic contention „that the export of gold means a fall in prices“ has become an anachronism.» (V. ö. Functioning of the Gold Standard. Geneva, 1937, a 16. old.) Abban azonban igaza van, hogy a hatás nem közvetlen és nem is feltétlen. * V. ö. erre nézve E. Wagemann: Moderne Methoden der Kreditpolitik. Vierteljahrshefte zur Wirtschaftsforschung. 12. évf. 2. fűz. a 138—153. old.
