Heller Farkas: Közgazdaságtan 2. Alkalmazott közgazdaságtan (Budapest, 1947)
IV. Rész. Valutapolitika - I. Fejezet. Belső valutapolitika
146 Franciaország továbbra is ragaszkodott a kettős valutához. Ennek fenntartása érdekében 1865-ben érmeegyezményt kötött Belgiummal, Svájccal és Olaszországgal, de az ezüst szabad veretését a latin pénzúnió, ahogy ezt az egyezményt nevezték, szintén nem tudta fenntartani. Így keletkezett a sánta valuta, amelyet azért neveznek így, mert bár úgy az arany-, mint az ezüstérmék értékpénz szerepét töltik be (az ezüst ötfrankos tehát értékpénz maradt), de az ezüst szabad veretése megszűnt, tehát a két fém közül az ezüst kedvezőtlenebb elbánásban részesült. Az a kérdés, hogy a pénzrendszert az aranyra vagy ezüstre kelbe alapítani, az európai kontinensre nézve még a múlt század közepén sem volt eldöntve, 1850 körül még az a meggyőződés uralkodott, hogy az ezüst érdemel előnyt. Így Hollandia 1847-ben ezüst monometallizmust iktatott törvénybe és 1850-ben bevonta aranypénzét. Midőn. 1854-ben Ausztria és Németország valutakonferenciára ültek össze, Németország nem volt hajlandó az aranyvalutára rátérni és az 1857. évi német-osztrák érmeegyezmény az ezüst alapjára helyezkedett. Franciaországban a forgalom az ötvenes években kezdett arannyal telítődni, mert akkor a kaliforniai bányák felfedezése következtében az arany értéke süllyedt és így mind több aranyat hoztak a pénzverdébe. 1851-tői 1866-ig csak. 268 6 millió frank ezüstpénzt és 5'6 milliárd frank aranypénzt vertek, míg 1820--1850 között 31 milliárd frank ezüstpénz került kiveretésre és csak 483'4 millió frank aranypénz. Ha az európai kontinens e kézenfekvő tapasztalatok ellenére is évtizedeken keresztül ingadozott az arany és az ezüst alapulvétele között, sőt egy része mereven ragaszkodott magához a kettős valutához, akkor ennek egyik oka az, hogy a múlt század közepe táján az arany és az ezüst értékaránya erősebben ingadozott és még nem lehetett látni, hogy melyik fémnek az értéke fog úgy állandósulni, hogy biztosabb alapja lehet a valutarendszernek. A habozás másik oka az volt), hogy a kettős valutának lelkes hívei akadtak és az ezüstbányák érdekeltsége a kettős valutára való törekvéseket erősen támogatta. Süss bécsi geológus 1877-ben az aranybányák kimerüléséről írt tanulmányt és azt állította, hogy nem lesz elegendő arany ahhoz, hogy a világ az aranymonometallizmus alapjára helyezkedjék. Franciaországban Wolowsky és Cernuschi agitáltak erősen a kettős valuta mellett, hangoztatva, hogy az arany és ezüst egymás mellett való használata mintegy kompenzációs inga mintájára kiegyenlíti az értékingadozásokat és azzal igyekeztek bizonyítani a kettős valuta lehető voltát, hogy az államok valutaérc iránti kereslete tervszerűen befolyásolhatja a két fém egymáshoz való értékviszonyát. bimetallizmus érdekében folytatott mozgalom sokáig nem szűnt meg. Az ezüstbányák érdekei mellett ugyanis erős támaszt talált mindazokban, akik mindig pénzszűkétől félnek és lényegileg az inflácionizmus hívei, ahogy az Egyesült Államok bimetallistáit találóan nevezték is. Az árak tartása érdekében az európai gazdák is csatlakoztak ehhez a táborhoz. Arra hivatkozva, hogy csak pemzetközi alapon valósítható meg a bimetallizmus, ismételten (1867-ben, 1878-ban, majd 1881-ben és 1892-ben) nemzetközi konferenciák ültek össze a kérdés tárgyalására, amely sokáig izgatta a világot. Az ezüst folytonos értéksüllyedése és az angol aranyvalutának a világforgalomban való döntő befolyása lassanként elaltatták a bimetallista mozgalmat. Az Egyesült Államokban 1929 őszén kitört válság újból felélesztette az ezüst valutáris célokra való felhasználásának kérdését. Az ezüst ára erősen süllyedt. Ha 1925-i árát 100-nak vesszük, 1926-ban 90, 1932-ben pedig már csak 40 volt. Az ezüstforgalom barátai azzal érveltek az Egyesült Államokban, hogy az ezüst árának ez a nagy süllyedése egyik oka a válságnak, mert az ezüstvaluta országainak, különösen Kínának és Indiának a nemzetközi piacon való vásárlóképességét gyengíti. Ennek ellensúlyozására az ezüst árának emeléséi követelték és az Egyesült Államok kormánya 1933-ban jelentős mennyiségű ezüst vásárlását vette tervbe és 1934-ben erről törvényt is alkotott (Silver Purchase Act). Az ezüst árát ezzel sikerül ugyan emelni, de az Egyesült Államok külforgalmának az ezüstvásárlások hívei részéről várt javulása nem következett be.1 Az Egyesült Államok ezüstérdekeltsége azonban még az 1944 júniusában Bretton Woodsban tartott nemzetközi értekezleten is megkísérelte az ezüst valutáris szerepének biztosítását. 0 Helfferich, K.: Das Geld. 6. kiad. Leipzig, 1923- — Kalkmann, Ph.: Englands Übergang zur Goldwährung im 18. Jahrhundert. Strassburg, 1895. — Janssen: Les conventions 1 V. ö. E. Grane: Die Auswirkungen des Silberankaufsprogramms der amerikanischen Regierung auf den Handel zwischen den Vereinigten Staaten und China. (Weltwirtschaftliches Archiv 44. köt. [1936] a 473—509. old.)
