Heller Farkas: Közgazdaságtan 2. Alkalmazott közgazdaságtan (Budapest, 1947)
IV. Rész. Valutapolitika - I. Fejezet. Belső valutapolitika
145 galomban az ötpengősök elfogadási kényszere 250, a kétpengősöké 100, az egypengősöké 50 pengőig terjedt. Váltópénzből a közpénztárak és a magánforgalom egyaránt ötvenfilléreseknél 20, húsz- és tízfilléreseknél 10, két- és egyfilléreseknél 2 pengő erejéig tartoztak érméket elfogadni. Az Ш46. évben életbelépett forintról a valutarendezéssel összefüggésben lesz szó. 3. A valutarendszerek A fémvalutánál eredetileg különböző fémekből készült érmék álltak egymás mellett Ebből sokáig nem származott baj, mert a rézből készült érmék a kisebb fizetéseknél voltak használatban, az arany- és ezüstérmék pedig a nagyobb fizetéseknél olymódon nyertek alkalmazást, hogy a fizetés az egyikben vagy a másikban történhetett. Az, hogy a párhuzamos valutánál, ahogy ezt a pénzrendszert nevezték, két számolási rendszer volt, az egyik aranyban, a másik ezüstben, ekkor nem zavarta a forgalmat, mert az arany és az ezüst értékének egymáshoz való viszonya sokáig nagyjában állandó volt. Mihelyt azonban nagyobb bányák felfedezése folytán hol az arany, hol az ezüst állt bőségesebben rendelkezésre, a forgalomban nehézségek támadtak. Az aranyban és az ezüstben kifejezett árak viszonya nem maradt tovább állandó. Amíg az ingadozások nem voltak túl gyakoriak és az értékarány változása mérsékelt keretek között maradt, azzal igyekeztek a nehézséget áthidalni, hogy szabályozták azt az értékarányt, amelyben az arany- és az ezüstérmék a forgalomban egymást helyettesíthetik. így született meg a kettős valuta (bimetallizmus), amely a párhuzamos valutával egyezik abban, hogy két fém, az arany és az ezüst egymás mellett látják el a forgalmat, de tőle lényegesen különbözik abban, hogy a kettő értékviszonyát törvényesen szabályozzák. Amíg az arany és az ezüst egymáshoz való értékviszonya csak mérsékelten ingadozott, a kettős valuta bevált és híveinek száma gyarapodott, mert azzal érveltek, hogy a két nemesfém egymás mellett való használata a rendelkezésre álló nagyobb fémmennyiségnél fogva jobban biztosítja a forgalomnak érmékkel való ellátását, mint csak egyiknek a használata. Érzelmi alátámasztást is nyert a kettős valuta Franciaországban, ahol a nagy Napoleon nevéhez fűződött bevezetése, míg az Egyesült Államokat gazdag ezüstkincsei számára megfelelő kereslet biztosítására törekvés sorakoztatta a bimetallizmus hívei közé. Az erős agitáció ellenére sem volt azonban a kettős valuta tartható akkor, amikor a múlt század hetvenes éveitől kezdve az ezüst értéke számottevő mértékben süllyedt. Az aranynak az ezüsthöz való értékviszonya a bimetallizmus idején 1:15V* volt, de már 1886—1890-ben 1 :2116-ra, 1896—19|00-ban pedig 1 :33'54-re változott. Ennek a következményei el nem maradhattak. Mint régebben, úgy most is azzal a pénzzel fizettek, amely rosszabb volt, tehát azzal, amelynek fémértéke kisebb volt, mint névértéke. Az ezüst értéksüllyedésével tehát ez kezdte a forgalomból kiszorítani az aranyat és így a kettős valuta névleges lett, mert az aranyérmék eltűntek a forgalomból. Ezek ugyanis mint áru többet értek, ezért vagy beolvasztották, hogy fém alakjában értékesítsék, vagy pedig fémértékben eladták a külföldre az aranyérméket. További nehézség származott abból, hogy a kettős valutánál mindkét fémre vonatkozott a szabad veretési jog. Az ezüst tömegesen vándorolt a pénzverdékbe, amelyek azt a régi értékviszonynak megfelelő magasabb áron vásárolták. Ez az állapot nem volt sokáig tartható. Anglia már 1798-ban szakított a kettős valutával és beszüntette az ezüst szabad veretését. Ezzel megszületett az aranyvaluta, vagyis az a valutarendszer, amelyben csak arányból készül az értékpénz. Szemben a bimetallizmussal tehát győzött a monometallizmus, tehát az egy fémrendszer. Az államok nagy része csak habozva követte Angliát. Míg Anglia 1816-ban iktatta törvénybe és 1821-ben léptette életbe az aranyvalutát, Németország csak 1871-ben, az Egyesült Államok 1873-ban, az Osztrák-Magyar Monarchia pedig 1892-ben léptek erre az útra. Dr. Heller: Közgazdaságtan II. köt. 10
