Heller Farkas: Közgazdaságtan 1. Elméleti közgazdaságtan (Budapest, 1945)
I. Rész. Az egyéni gazdaság
31 Az összhaszon, ahogy egy adott jószágmennyiség hasznát a maga egészében nevezzük, a mennyiség növekedésével nem csökken, hanem emelkedik, mert a kielégülés, melyet a növekvő készlet lehetővé tesz, nagyobb lesz. A szükséglet telítődése csak abban jut kifejezésre, hogy a készlethez hozzánövekvő egységek természetesen már csak jelentéktelenül növelik élvezetünket, de semmiesetre sem csökkentik a készlet értékét. Az összhaszon alakulása tehát éppen fordítottja a határhaszonénak. Ez nem is lehet máskép, mert míg a határhaszon a készletünkhöz hozzánövekvő egységek hasznának csökkenéséből nyeri irányzatát, addig az összhaszon a készlet által nyújtott kielégülések összegével egyenlő. A határhaszon és az összhaszon egymáshoz való viszonyát a jószágból rendelkezésünkre álló mennyiségre vonatkoztatva az 1. ábra mutatja. A gazdálkodás célja az összhaszon növelése, vagyis a rendelkezésünkre álló eszközök olymódon való felhasználása, hogy belőlük a legnagyobb hasznot húzzuk. Ahhoz azonban, hogy ezt elérjük, elegendő annak* megállapítása, hogy szükségletkielégítésünkben milyen határig mehetünk el, vagyis annak tisztázása, hogy a rendelkezésünkre álló készlet utolsó egységét még mire szabad fordítanunk. Ha ezt heyesen állapítottuk meg, akkor ugyanis a sürgősebb, tehát a határon belül eső szükségleteink kielégítését is biztosítottuk, mert a kielégítés határának meghatározásával az utolsó még kielégíthető szükségletnél sürgősebbeké már biztosítva van. Ezért az értékelés feladata a szükségletkielégítés határainak megjelölése. 4. A határhasznok szinteződése. Ha minden jósstágfajta mindig csak egy és ugyanazon szükséglet kielégítésére szolgálhatna, értékelésünk egyszerű volna, mert minden jószág értékelésénél, csakis az illető szükségletet kellene szemünk előtt tartani. A valóságban azonban a javak túlnyomó része sokféle célra alkalmas és különböző szükségletek fedezésére használható fel. Áll ez különösen a nyersanyagokra, de oly fogyasztási cikkekre is, minő p. о. a liszt, vagy a cukor. Nyilvánvaló, hogy nem járnánk el észszerűen, ha ezeket csak egy felhasználási mód alapján érték elnök, mert különböző szükségleteink egymás mellett és nem egymástól elszigetelten jelentkeznek. Értékelésünkben ezzel Í3 számolnunk kell tehát. Eunek az a módja, hogy mielőtt az egyik szükségletben a jószág felhasználásával a telítettség fokáig mennénk el, hozzánövekvő egységeit a második felhasználási módra fordítjuk. Meddig? Kétségtelenül addig, amíg mindkét szükségletünkben a telítettségnek ugyanazt a fokát érjük el. A két vagy több felhasználási módban tehát a határhaszon egyenlősítésére törekszünk. Ez felel meg ugyanis a szükségletek ma.ximális kielégítése elvének. A határhaszon teljes kiegyenlítésének természetesen akadályai vannak. Nem minden jószágnál van meg egyenlő fokban az oszthatóság, de különböző szükségleteink fokozati felépítése sem azonos. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy értékelésünk végeredményben pontosan nem mérhető érzésbeli megállapításokon nyugszik, és így a szükségletek közös nevezőre hozatala is nehéz. Nagyot változtat azonban a tényálláson a pénz használata. Ha a szükségletek érzésbeli mivoltát nem is szünteti meg, mégis hathatós segédeszköz arra, hogy a javakat megszerzésük lehetősége alapján egybevessük és ez alapon a határhasznok szintéződését előmozdítsuk. A pénz messzemenő oszthatósága folytán erősen megközelíthetjük azt, ami a gazdaság egységes voltának követelménye, t i. a szükségletkielégítés egyenletes voltát az egész vonalon. Miként a szükséglettelítődés törvényének, úgy a határhasznok kiegyenlítődésének tételét is Gossen állította fel szabatos fogalmazásban. Ezért a határhasznok kiegyenlítődésének tételét a második Gossen-íéle tétel néven ismeri az irodalom. A két Gossen-féle tétel alapján bepillantást nyerünk az értékelés folyamatába. Nevezetesen megérthetjük azt, hogy mindennel csak oly mértékben kell értékelésünkben számolni, amilyenben szükségletkielégí
