Horváth Árpád: A távcső regénye (Budapest, 1988)

Galileo Galilei

Velencétől (mint a padovai egyetem fenntartójától, a szerző megj.), még ha oly fényes és nagylelkű is, nem illik fizetést elfogadni közszolgálat nélkül, mert ha a közösségtől hasznot várunk, akkor a közösséget kell kielégítenünk, és nem az egyest, s amig képes vagyok előadásokat tartani és szolgálni, a köztársaságnak egy embere sem menthet fel ez alól fizetésem meghagyása mellett; végeredményben tehát ily kedvezményt nem remélhetek mástól, mint egy egyeduralkodó hercegtől. De mivel mind a magánórák, mind a házitanítványok akadályozzák és késleltetik tanulmányaimat, ezektől teljesen, amazoktól nagyrészt szeretnék megszabadulni. Éppen ezért, ha hazatérek Firenzébe, őfelsége elsősorban nyugalmat és szabad időt biztosítana számomra, hogy befejezhessem munkámat és ne kelljen előadásokat tartanom.”

II. Cosimo aranyláncot és érmét küldött kedvelt emberének, és titkára útján értesítette, hogy szívesen alkalmazza udvari fizikusként; tiszteletbeli professzora lesz a pisai egyetemnek, előadásokat nem kell tartania, évi jövedelme ezer szkudi „firenzei pénzben”. Galilei a kinevezési okmányt átvette és 1610. július 10-én aláírta, és szeptember elején átköltözött Firenzébe, hátrahagyva élettársát, gyerekei anyját.

A nagyherceg Galileitől ballisztikai tanulmányokat is várt, mert hadseregének tüzérei rosszul lőttek. Akkoriban Niccolo Tartaglia (1499- 1557) olasz fizikus tanulmányai alapján még azt hitték, hogy a lövedék pályája egyenest és körívet ír le (tudjuk, a lövedék pályája parabola). Minden valószínűség szerint a kor ezen katonai vonatkozású problémája, mint minden matematikust, őt is foglalkoztatta.

Galilei tudta, hogy Firenzében az inkvizíció besúgói figyelik, még nem múlt el sok idő azóta, hogy Rómában a Virágok terén Gordano Brúnót megégették. Derűlátása azonban elnyomta aggodalmát.

Velence urai csalódottan értesültek

kedvelt emberük hűtlenségéről, hiszen egy évvel előbb újították meg szerződését, és biztosították katedráját élete végéig. Megbántottságukat nem is titkolták, és meg sem próbálták őt lebeszélni elhatározásáról. A Tízek Tanácsának egyik tagja levelet írt Gianfrancesco Sagredónak, Galilei jóemberének azzal, hogy szakítsa meg barátságát Galileivel. Ezt Sagredo megtagadta. Később Sagredo alakja Galilei műveiben felbukkant.

Utolsó padovai napjaiban fedezte fel a Nap foltjait és a Szaturnusz különös alakját. Távcsöve rossz feloldóképessége miatt a gyűrűt nem észlelte, csupán azt, hogy a bolygó két oldalán dudorodás látszik. Fontos felfedezésnek vélte meglátását (az is volt), és hogy a dicsőséget magának biztosítsa, rejtjelezett mondatban közölte felfedezését Keplerrel és Giuliano de Medicivel: „A legkülső bolygót hármasnak észleltem”. Hasonló módon közölte a Vénusz fény változásának felismerését is.

Ha a Hold felülete nem sima, mint addig hitték, hanem hegyekkel, síkságokkal borított, ahogy a távcsőben jól látható, és ha a Nap nem makulátlanul ragyog, hanem sötét foltok tarkázzák; ha a Jupitert holdak kerülgetik, mint Földünket a Holdja, akkor a világkép, amely mindezeket a tényeket tagadja, szükségszerűen módosításra szorul. Kopemikusznak tehát eszerint igaza kell hogy legyen, vagyis elmélete nemcsak tetszetős feltevés, hanem valóságos tudomány, ismerte fel Galilei.

Az új tanítást sokan elutasították, ellenségek is felbukkantak, s hamarosan bekövetkezett az, amit előre sejteni lehetett, Padova elhagyása nem bizonyult jó lépésnek.

37