Balatoni Mihály et al.: A magyar élelmiszeripar története (Budapest, 1986)
I. rész. Az élelmiszerek előállítása és forgalma a feudalizmus korában
80 AZ ÉLELMISZERIPAR A FEUDALIZMUS UTOLSÓ SZAKASZÁBAN. . . szinte mindenütt termesztették. Mégis megkülönböztethető négy nagyobb központja. Egyik Torontál, Csongrád, Csanád, Temes és Arad megyében volt, ahol szerződéses dohánykertészek tucatjai termeltek. A másik Baranya, Tolna és Somogy megyét, a harmadik Heves megyét, a negyedik Szabolcs, Szatmár és Bihar megyét fogta át. A termelés mennyisége Magyarországon Erdély nélkül a XVIII—XIX. század fordulóján 40—170 ezer mázsa volt, ebből 84—- 120 ezer mázsa került külföldre. A hazai fogyasztásból kb. 4,5 ezer mázsa tubákkészítésre, a többi pipadohánynak ment el. A XIX. század derekára a termelés 280—364 ezer mázsára, a kivitel 105—135 ezer mázsára emelkedett. Erdély termelése tehát gyorsabban nőtt az exportnál. A magyar dohány legnagyobb vásárlója az osztrák tartományok dohánygyárait ellátó abaldó volt. Az örökös tartományokban ugyanis már a XVII. század végén bevezették az állami egyedárusítás rendszerét s ezt kereskedőknek adták bérbe. Az ilyen bérlő, az abaldátor kizárólagos jogot kapott a felvásárlásra. A dohánymonopóliumot 1702-ben Magyarországra is megpróbálták kiterjeszteni, de a Rákóczi-szabadságharc megakadályozta életbe léptetését, így Magyarországon 1851-ig szabad maradt a dohánykereskedelem és -gyártás, bár megadóztatták. Az abaldó maga is beállt a felvásárlók közé és Pesten, Tolnán, Szegeden, valamint Debrecenben beváltó fiókokat állított fel és raktárakat épített. Pénzügyi nehézségek miatt azonban az 1820-as években kénytelen volt teret engedni a hazai kereskedelemnek is. A kincstári felvásárlásokat ekkor a bécsi Stuck és Társa cég végezte. Ennek ügynöke volt a pesti Ullmann Móric, aki megszerezte a pesti, debreceni és tolnai raktárak bérleti jogát, majd olcsóbban vállalva a dohány szállítását, kiszorította a Stuck céget a magyarországi dohánykereskedelemből. A harmincas évek közepéig — háttérbe szorítva a többi hazai dohánykereskedőt is — az Ullmann cég uralta a hazai dohánypiacot. Pesten emelt hatalmas raktáraiban 200—300 ember dolgozott a dohány válogatásán, osztályozásán, csomagolásán. Az 1830-as évek második felében azután két versenytársa is támadt az Ullmann-háznak. Az egyik a pesti Wodianer cég volt, amely 1839-ben 30 ezer, 1841-ben 28 ezer mázsa dohányt szállított a francia kormánynak. A másik versenytársat a bécsi Sina cég jelentette, amely előre leszerződött a termelőkkel a dohány átadására, rendszerint olcsó áron. 1844-ben például 5 évre előre lekötötte szinte az egész Tiszántúl várható dohánytermését. A kereskedelem fejlődéséhez képest a hazai feldolgozás lassabban haladt előre. A XVIII. század derekáig a szinte kizárólag pipázásra használt dohányt mindenki maga vágta, eleinte négyszögletesre, később hosszúkásra. A XVIII. század második felében azután a városokban dohányvágó műhelyek alakultak. Pozsonyban már 1790-ben 15 ilyen kis műhely volt, de voltak hasonlók Nyitrán és Nagyszombaton is. E helyeken a műhelyek céhekbe tömörültek, bár egyébként a dohánygyártás szabad ipar volt. A XVIII. század második felében terjedt el a dohánynak tubákporrá (burnóttá) történő feldolgozása. A XVIII— XIX. század fordulóján Pozsony, Pest és Kassa műhelyeiben készült burnót.
