Balatoni Mihály et al.: A magyar élelmiszeripar története (Budapest, 1986)
II. rész. Az élelmiszeripar termelőerőinek fejlődése a gyáripar kialakulása óta - dr. Némethi László: Dohányipar
590 Dohányipar zési szünettel és félórás ebédszünettel. Csak az I. világháború utáni években vezették be a nyolcórás munkaidőt, de 1935-től nemritkán 9—11 órás munkára kötelezték a gyári utasítások a dolgozókat. 1937-ben központi utasításra a reggeli étkezési szünetet megszüntették és az ebédidőhöz csatolták. Később is — a termelési programtól függően — gyakran módosították a munkaidőt, amelynek rendezése a munkások állandóan visszatérő követelése volt. A bérezés 1918-ig nem volt egységes. Különbség volt a gyárak telephelye szerint, mert figyelembe vették a helyi megélhetési viszonyokat. Kevesen voltak hetibéresek, többnyire szakmánybért vagy napibért fizettek, amely úgy volt megállapítva, hogy a szakmánybéresek 10—15%-kal többet keressenek, mint a napibéresek. Mindkét bérformában magasabb volt a férfiak bérezése, mint a nőké. A bérek szintje eredetileg azonos vagy jobb volt, mint más ipari munkahelyeken. 1918-ra azonban a nominális bér növekedésének ellenére sem lehetett lépést tartani az áremelkedésekkel, úgyhogy egy munkás keresete egy négytagú család létminimumának alig felét tette ki. Ez bérmozgalmakat, munkabeszüntetéseket váltott ki, amelyeket szigorú intézkedésekkel igyekeztek letörni. A Tanácsköztársaság rendezte a dolgozók bérét, de a következő években ismét visszaesés következett be. Az 1920-as évek elejének gazdasági válsága folytán 1924-re az árak 280%-os emelkedésével szemben a bérek csak 54%-kal nőttek. A dohányjövedék 30%-os élelmiszerpótlékkal igyekezett megakadályozni az elégedetlenség kirobbanását. Némi javulás után az 1930-as évek elejének gazdasági válsága vetette vissza a dohánygyári dolgozók életnívóját is. Bérredukciót is végrehajtottak. Átmeneti javulás 1935-től figyelhető meg, ez azonban a gyárak egyes csoportjai között nagy különbségeket mutatott, és közöttük feszültséget eredményezett. 1939-től figyelhető meg a bérek gyorsabb emelkedése. Az „általános kezelési osztályba” tartozó férfimunkások már heti 21,60—24 pengőt kaptak, a női munkások ugyanezen osztályban csak 1941 végén érték el a 21,60—22,80 pengős hetibért. A negyvenes évek első felében a hadi megrendelések pontos teljesítéséért megállapított bérpótlékok növelték a munkások jövedelmét. Az önálló magyar dohányjövedék létrejöttével dohánygyári munkásbetegápoló és -segélyező egyleteket létesítettek, később az ezekbe való belépést kötelezővé tették. Az ipari és gyári alkalmazottaknak betegség esetén való segélyezéséről szóló 1891. évi XIV. te. alapján ezeket dohánygyári betegsegélyző pénztárakká alakították, amelyeknek szabályzatát 1893-ban léptették életbe. 1928-tól a Dohányjövedéki Alkalmazottak Betegsegélyző Biztosító Intézete (DOBBI) nyújtott a dolgozók részére orvosi ellátást, táppénzt és — 20% ártérítés ellenében — gyógyszert. A DOBBI csak a felszabadulás után, az SZTK létrejöttével szűnt meg. A felszabadulást követően a megalakult üzemi pártszervezetek és üzemi bizottságok képviselték a dohánygyári dolgozók munka- és életfeltételeinek javítását. A vállalati szervezet létrejötte után kollektív szerződések szabályozták
