Balatoni Mihály et al.: A magyar élelmiszeripar története (Budapest, 1986)
II. rész. Az élelmiszeripar termelőerőinek fejlődése a gyáripar kialakulása óta - dr. Gallatz János - dr. Kozma Jánosné: Söripar
540 SÖRIPAR az egész söriparban növelni kellett az erjesztő- és az ászokpincék befogadóképességét. Megkezdődtek a pinceátépítések, és az 1960-as évek elejére az iparban uralkodóvá váltak a vasbeton erjesztőkádak és az alumínium ászoktankok. Az életszínvonal emelkedése a sör iránti igény további növekedését hozta magával. A meglevő gyárak a rekonstrukciók ellenére sem tudták kielégíteni az igényeket — és a sörimportot sem lehetett jelentősen tovább növelni —, ezért a hatvanas évek második felére új gyár építéséről született döntés a Miskolc közelében levő Bocs községben. A tervezett új gyár beruházási költségét jelentősen növelte a nagy befogadóképességű erjesztő- és ászokpince létesítése. Az ipar szakemberei keresték a beruházás szempontjából olcsóbb megoldást, amely a régi gyárakban is megvalósítható, s ezzel az erjesztő- és ászokpince kapacitása is növelhető. A nyomás alatti — Wellhoener — technológia nyújtott erre új lehetőségei, amely rövidített erjesztési és kondicionálási idővel a technológiai időt rövidítette le. A licencet 1970-ben vették meg, s eredményes kísérletek után 1971-től a Kőbányai Ií. telepen üzemszerűen alkalmazták. így a már épülő új Borsodi Sörgyárat is áttervezték és erre a technológiára épült. A kész sör szűrésének fejlesztéseként a sok fizikai munkát igénylő masszaszűrés helyett fokozatosan korszerű, kovaföldes szűrőket építettek be az ipar egész területén. A szűrés fejlesztésével párhuzamosan növelték a nyomótankpincék befogadóképességét. A hatvanas években a fejlesztés irányát az egész iparágra vonatkozóan meghatározta — mint főbb célkitűzés — a palackozott sörök százalékos arányának növelése. 1959-ben az összes sörtermelésnek csupán 24%-a került palackban forgalomba, amelynek 54%-át a gyárakban, 46%-át pedig a vidéki sörraktárakban palackozták. A palackok különböző méretűek voltak, zömében 0,45 literesek, de még nagy mennyiségben palackozták a másfél literes családi sört is. A palacksörtermelés növelésére már 1958-ban elkezdődtek a fejlesztések két-három ezer palack/óra teljesítményű, félautomata gépsoroknak a gyártelepi üzemekbe és a sörraktárakba történt beépítésével. Az első nagyobb fejlesztés a Kőbányai Sörgyárnál kezdődött 1959-ben az első 12 ezer palack/óra gépsor felállításával, és ezt követte a többi. Az új gépek alkalmazásával egyidejűleg merült fel az igény az egységesen 0,5 literes palackok bevezetésére, mert a nagy teljesítményű, gyorsjáratú gépek megkövetelték az egységes, stabil palackokat. Először — kizárólag sörpalackozásra, német minta alapján — tömzsi, ún. golyvás palackokat vezettek be, fokozatosan kiszorítva a forgalomból az összes többi palackot. Ez a palackforma azonban csak átmeneti jellegű volt, 1970-től az egységes KGST Euro (0,5 literes) palackok váltották fel. A palackok egységesítésével vezették be a 60, illetve 30 palackos faládák helyett a 20 palackos (rekeszes) műanyag ládát. Ez egyik döntő feltétele volt annak, hogy a nagy teljesítményű gépeken a palackok ládából való ki- és berakását gépesíteni lehessen. Először egy hazai gyártmányú mechanikus ki- és berakógépet szereltek fel a Soproni Sörgyár 6000 palack/óra teljesítményű gépsorához, majd importból szerezték be a palackki- és -berakó gépeket, amelyeket a
