Balatoni Mihály et al.: A magyar élelmiszeripar története (Budapest, 1986)
II. rész. Az élelmiszeripar termelőerőinek fejlődése a gyáripar kialakulása óta - dr. Gallatz János - dr. Kozma Jánosné: Söripar
SÖRIPAR 519 Monopolista jelenségek a söriparban A XX. század elején a nagy sörgyárak kartellbe tömörültek. Ennek közvetlen oka az volt, hogy Magyarországon lényegesen csökkent a sör iránti kereslet. A Magyar Serfőzők Egyesülete ennek okát abban látta, hogy a sörfőzdéknek a sörtermelési adók mellett söradópótlékot is kellett fizetniük. A gyárak az egymás közötti verseny miatt ezt nem merték a fogyasztókra hárítani, inkább csökkentették a termelést. így a sörtermelés az 1898—1899. évi 1,6 millió hektoliterről mintegy 300 ezer hektoliterrel visszaesett. A Magyar Serfőzők Egyesülete beadványban kérte a pénzügyminisztertől a söradópótlék leszállítását. A pénzügyminiszter válaszában közölte, hogy „ez egészségtelen állapotokat egyrészt a sörfőzdéknek egymással szemben túlhajtott versenyében, másrészt a sörfőző iparnak a sörkereskedéssel és -kiméréssel foglalkozókkal szemben való szervezetlenségében vélem feltalálni'’. Szót emelt a mértéktelen hitelezéssel szemben is, és a serfőzdék egyöntetű eljárását indítványozta. A miniszteri felhívás arra ösztönözte a nagy sörgyárakat, hogy kartellt szervezzenek. Erre a fővárosi kőbányai sörgyárak: a Dreher, az Első Magyar Részvényserfőzde Rt., a Kőbányai Polgári Serfőzde Rt. és a Budafoki Haggenmacher Sörgyár 1902-ben kartellszerződést kötött. A szerződés az értékesítési terület felosztására, a mennyiségi kontingensek megállapítására, a viszonteladók egymás közötti elosztására, a hitelfeltételek szigorítására és a sörárakra vonatkozott. Mivel a kőbányai négy nagy gyár a magyarországi sörtermelésnek több mint 60%-át adta, a kartell jelentős mértékben hatott a vidéki sörgyárak tevékenységére is. A kartell létezését a fogyasztóközönség hamarosan érezhette az árak jelentős emelkedésén. Az áremelkedés ellenére — mivel a gazdasági helyzet ismét javult, és a szervezettség is éreztette hatását — a sörfogyasztás újra emelkedni kezdett. Tekintve, hogy a sörtermelés és a sörértékesítés a XIX. század közepe óta mindig igen szoros összefüggésben állt a sör után fizetett adó mértékével, ezért indokolt a söradórendszer rövid áttekintése. Magyarországon a söradót az 1850. évi császári nyílt parancs rendszeresítette. Addig a serfőzdék csak egyes regálékra, földesúri szolgáltatmányokra, és itt-ott helyi adózásokra voltak kötelezve. A császári nyílt parancs az Ausztriában érvényben levő fogyasztásiadó-törvények hatályát Magyarországra is kiterjesztette, és elrendelte, hogy a söradót mint „félgyártmányadót” a hűtőedények térfogata szerint, akónként kell fizetni. Ez az adó tehát csak a készülő sör mennyiségét vette figyelembe. 1852-ben azonban már a sörlé cukor-, illetve kivonattartalma alapján kellett az adót fizetni, amelyet hivatalos szacharométerrel (cukorfokmérő) — Balling prágai tanár találmánya alapján Balling-fokmérővel — állapítottak meg 14 Reaumur-hőfokon. Ennek alapján a nagyobb foktartalmú (erősebb) sörök után több, a gyengébbek (alacsonyabb foktartalmúak) után kevesebb adót kellett fizetni. Az 1852-ben megállapított adótételt 1868-ban felemelték, majd 1876. január 1-én — a hektoliterben töiténő számi-
