Balatoni Mihály et al.: A magyar élelmiszeripar története (Budapest, 1986)

II. rész. Az élelmiszeripar termelőerőinek fejlődése a gyáripar kialakulása óta - Szenes Endréné dr.: Konzervipar

Konzervipar

419

A Debreceni Konzervgyár (Makk István felvétele)

hozása új gyárnál 20—25%-kal került többe, mint a rekonstruáltaknál. A telepítésfejlesztésnek három alapvető szempontot kellett kielégítenie:

— az iparilag legelmaradottabb területek fejlesztése,

— a termelés 50%-át kitevő szovjet konzervexport szállítási útvonalának lerövidítése,

— az új termelőkapacitásoknak a nyersanyag-termelő helyhez való közelítése.

Sokoldalú viták alapján született a megfontolt döntés: a már épülő Békéscsaba és Nyíregyháza, valamint a már elhatározott Debrecen után Mosonmagyaróváron létesüljön meglevő energiaforrás kihasználására a Dunakeszi Konzervgyár paradicsomfeldolgozó telepeként új üzem. Egyébként az ipar a rekonstrukció nehezebb, de gazdaságosabb útját választotta. Alapjául olyan típustervek szolgáltak, amelyek az egységes technológia mellett a legfontosabb építészeti, telepítési elgondolásokat is csaknem azonosan oldották meg, a helyi adottságokhoz alkalmazkodva.

1966 és 1970 között az ipar termelőkapacitása mintegy 270 ezer tonnával bővült, települése területileg kiegyenlítődött és Európa legkoncentráltabb konzerviparává vált. A legnagyobb magyar gyárak termelőkapacitása évi 65—75 ezer tonna volt, akkor, amikor a Szovjetunióban a moldáviai és ukrajnai nagy gyárakat 25—30 ezer tonnára fejlesztették.